Kötött pályán
Kötött pályán közlekedem hozzád,
hatvanegyessel végállomásig,
vagy negyvenkilencessel, hatossal,
ha a Bercsényi huszonnyolc–harmincban
otthonokról konzultálsz ötösért.
Holnap Monoron alszunk, hol Petőfi
rongyos felhőit általad beszegett
tetőablakok körsvenkje mutatja,
akárha forgósínre akasztott
fogasok között turkálnék válogatva.
Szomszédotok, a galambtenyésztő
szárnyas rajokkal kéményét legyezgeti,
hasadó napunk őrtüzeit szítja –
fürdőben szárad, lóg egy adag fehér
mosás, hetek óta halmozódott.
Rózsaszín ég szitál át arcomon,
félálomban, durván hatolok beléd,
mint kurta eltávjára hazaküldött,
csonka-bonka baka, kinek húsa
híg levet ereszt, emléke verejtéket.
Akarlak, mielőtt eszembe jutna,
ki vagy voltaképpen; s amit asszonyom
tavaly megtett volna , csak hogy képes
legyen szeretni, valóra váltom olcsó
szónoki fogását: fél karomat
levágom, kinek is kéne a porhüvely,
félénk medikával löncsbe daráltatom,
négy öltéssel felcser varrja be lőcsömet,
s te kórtermem küszöbén rimánkodsz,
felépüljön istenkísértő vértanúd.
Mellkasomhoz szorítom fejedet,
ne lásd, ahogy a Nap belevasalja
redőnyöm rácsait meg-meglökődő
fali árnyamba, gyűrt lepedőbe –
villamos zörgeti szét az ejtőcsövet,
hol felső szomszédom rezet és ólmot
illesztett össze laza szimeringgel:
szennylé zubog a grízes cementből,
egyszerre csikordul kocsi a síneken,
lódul meg időre fűtőszivattyúm.
Beszívod az átázott födémből
kiütött sitt avas, keserű szagát,
fuldokolsz mohó ölelésemben,
nesszé tompítandó tűsarokkal
kivert hajópadlóm kopogását.
Gerincedből siklik ki utolsó
sikolyod, hová szól számomra helyjegy,
csontok, csövek roppannak, huzalok
szakadnak bevakolt idegtéglában,
rajtunk üt üledék, sár és nedvességfolt.
Mosakszol, bepöndörült hajtincstől
felhördül gégegörbület, lefolyó,
kárpitot súrolsz, szaniterszilóval
szigetelsz patakzó ablakkeretet,
abba fogod Canaletto Velencéjét:
a Szépművészetiben összebújva
nézzük, ahogy egy vagy százvalahány
évvel korábban átszeled a Szent Márk
teret, oldaladon karneváli
kosfej, s mindezt Párizs valamelyik
tárlatán, férjjé vagy feleséggé
maszkírozva csodálom másodmagammal:
akárhonnan vesszük is szemügyre
hatunkat az általad méretezett
gerébtokon keresztül, reneszánsz
látószög nem nyílik; te, ki építész
vagy, hiszen ezt úgyis jobban tudod,
házasságom düledező romként
ötvencentes képeslapokon díszeleg –
ácsolhatsz hat fős étkezőasztalt
tűzhelynek, családnak, mit remélni
dőreség, vanitatum vanitas,
örökké térden, ikeás tálcán
ebédelek, házam sohasem kap
használatbavételi engedélyt.
Tónusos grafitod, puha radírod
satíroz skiccpauszba távolságot,
minket nem emészt többé memória,
csupán Koh-i-Noor -od nyolc B -s szemcséit,
látvánnyá haloványuló műtárgyakat.
Alföldi felhők öltöznek atlantinak,
leplezetlen napszállatnak háttal
átülök a KÖKI -ből Szolnokra
zónázó viszonylat szerelvényébe,
hogy ütközésig öleljem combodat.
Nem sejtem, miféle menetekbe
csavarodnak rossz befőttes fedőként
körbe-körbe kattogó útjaim:
szorosabb-e tőlük a vágányzár,
vagy szárny élétől pattan ki az égbolt?
És naprendszerig tárva éjszakánkat
molylepke rebben föl Ferihegyről,
huzatos, őszi katicabogár
gyűrűsujjam körméről – sírba tett
érintések férgesednek alant.
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.