Eretnek ima
Csoóri Sándor 80. születésnapjára
Lázadnom kéne ellened,
s ha apám volnál, megtagadnálak,
de te nagyapám lehetnél,
dédapám,
ki ha fejem búbjára barackot nyom,
felvillanyoz égi áramkörökkel,
miket ízenként földelnek le a családfák.
Lázadnom kéne, s lázadásom
ellazítaná vérnyomásodat,
a keringés kikötődött fűzőjét
meghúznám szíveden, mint a cipőnyelven –
a líra stoplisa ma nem pipacsot cselez,
a költészet bakancsa ma nem hegyet mászik:
kirúgja a holdat a képzeletből
és kitapossa az erdőből a levegőt,
akár egy összelappadt gumipumpából.
Levált, kemény talpából mézeskalácsot sütnek,
cukorbeteg gyomromat telitömik vele,
látásomra,
hallásomra is rámegy –
„aztán elég édes a vers?” – sziszegik kárörvendőn,
„a poézis ilyen émelyítő!” – ámítanak.
Ám képeidtől nem romlik a szem, tudom,
háborgó színekhez túl közel
hiába húzódtam,
zenéidtől nem romlik a fül, tudom,
felcsavart hangokhoz túl közel
hiába hajoltam –
homlokod sáncairól zúdul rám 80 huszár,
nem hagyom őket történelemben, ne félj,
jelenünket sem villódzó képernyőn,
sem eretnek imáinkat nagy lángon.
Szemem, fülem rajtad felejtem,
szavaidon a verset,
mint tűzhelyen a sercegő sülteket,
de te beborulsz,
elhallgatsz,
kihúnysz ilyenkor,
elzárod a gázt logikád alatt,
be ne kormozza fehér lábasomat.
Verseid előtt elpirulok szemlesütve,
mert nem oldódnak föl a pasztell varázslatában,
mint ölelések után a nők, ha testükre ráolvadok,
vagy a köd,
mit elszarusodott hátságok vedlenek
és irháiktól elhidegült lelkek.
Szabad vagy,
csizmás versláb frakciófegyelme nem köt,
csak mezítlábas sóhajok magasugranak –
a szó hosszú futószáron nyargal be papírt,
rétet, hazát,
s tollad árnyától nem tágít,
mintha csikója volna.
Szokja a szabadság türelmét a csikó,
hűség legelőjén hűs fű terítékét,
míg patkóját honatyákkal szögezik félkaréjban,
patája miattuk megpattan a vágtán,
ám visszhang dobolja ki peckes ügetését,
és könyvheti dedikációdat nem felejti soha:
„magyar költőnek kell lennie mindenáron”.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.