Bozók Ferenc kérdez (Kortársalgó – Beszélgetések XXI. századi magyar költőkkel, Hét Krajcár Kiadó)
– Falusi Márton Budán született, és ott is nőtt fel. Gyermekként milyen kapcsolata volt a könyvekkel, a szépirodalommal?
– Minden gyermekkorban kezdődik. Az otthon a könyveket is jelentette, voltaképpen „belenőttem egy könyvtárba”, belenőttem az olvasásba. Hatalmas könyvespolcok sorakoztak nálunk, zsúfolásig töltve könyvekkel, amelyek kihívóan incselkedtek velem: vágytam arra, hogy végigolvassam mindet. Édesanyám nagy olvasó, mind a mai napig rengeteget olvas, örököltem tőle a könyvek szeretetét. Gyermekként és kamaszként nemcsak azok az ifjúsági regények kerültek a kezembe, amelyek más, hozzám hasonló korúaknak.
– Nyilván gyermekkorában már írni is próbált valamit… Emlékszik legelső versére?
– Olvasmányélményeim alapján, ifjúsági regények és versek hatására kezdtem írogatni mindenfélét, verses regényt, verset, regényt, sőt még eposzt is, pontosabban amit egy tíz-tizenkét éves gyermek versnek, regénynek érez. Emlékszem első próbálkozásaimra, két első versemre, melyeket be is küldtem a Kincskereső nevű újsághoz, az egyiket közölték is. Három strófás karácsonyi dal volt. Utolsó szakasza így szólt: „Eljön Ő, az egész világ atyja, / pásztorokat nagyon meg is hatja, / ez a télnek gyönyörűszép titka, / s jónak lenni, ez a titok nyitja”. Persze ma már mosolygunk rajta. Tizenkét évesen tehetségkutató pályázaton jelentkeztem versekkel, a Belvárosi Ifjúsági Ház felhívására. Akiket tehetségesnek ítéltek, azokkal indítottak egy irodalmi kört. Léka Géza volt a kör vezetője. Ön korábban említette, hogy piarista szerzetestanár. Eszembe jut egy szintén piarista szerzetestanár neve, Borián Tiboré, ő az első olyan felnőttek közé tartozik, akiknek megmutattam a verseimet, némileg rendhagyó körülmények közepette, egy felvételi beszélgetésen, amikor hatosztályos gimnáziumokba jelentkeztem.
– Jöttek a gimnáziumi évek, nyilván itt már tudatosabban válogatott olvasmányokat, és az írói hivatástudat is megerősödött önben. Tudom, hogy első, Hazáig látni című verskötete megjelenésekor mindössze huszonegy esztendős volt, tehát a versek egy részét tizenévesen írhatta.
– A Veres Pálné Gimnáziumba jártam. Első kötetemben szerepel olyan vers is, melyet tizenhat esztendősen írtam. Mint minden, írással kísérletező fiatal, gimnazista koromban jutottam el oda, hogy az irodalmi mű már nem csak történetként, hangzó anyagként, cselekményként érdekelt. Mitől válik hatásossá egy vers, milyen eszközök érlelik maradandóvá? Rájöttem, hogy nemcsak valamiféle nyelvi misztériumról van szó, hanem a létezés kockázatának vállalásáról: vagy felveszem a kesztyűt, ami magában hordozza a magasztos elbukás lehetőségét, vagy sohasem leszek „Falusi Márton”. Az irodalom tudniillik a világ megértésének, magyarázatának, az abszurd létezés egyéni sorsélménnyé alakításának módszere. Segítségével tudom elhelyezni magamat a világban. Ez egy kamasz számára kap először kitüntetetten fontos szerepet. Ha kamaszként nem fejlődik ki az egyénben az irodalom iránti fogékonyság, ráhangoltság, afféle elmélyült, „baráti kapcsolat”, később már problémás, „neurotikus” lesz a viszonya az esztétikához. Abban az esetben inkább a szórakoztatás, a kikapcsolódás igényei motiválják ezt a közeledést, külső, mesterséges vágyak, nem pedig belső késztetések, hajlandóságok. Kamaszként jöttem rá arra, hogy itt az emberré és személyiséggé válásom forog kockán, a költészet a személyiség próbatétele. Mindnyájunkban ott munkál ugyanis az irodalmi ösztön, a világ művészi megélésének atavisztikus hajlama, ám nem mindegy, hogy ez a hajlam „elferdül-e”, vagy pedig kibontakozik, gazdagítja szemléletünket. Idejekorán megismerkedtem a kortárs irodalommal is, látogattam előadásokat, rendezvényeket. Léka Géza mutatott be Utassy Józsefnek, Szikra Jánosnak, Szöllősi Zoltánnak, Kiss Benedeknek, Döbrentei Kornélnak, vagy Papp Endrének és Nagy Gábornak, akik régóta nemcsak a barátaim, de kollégáim is a Hitel szerkesztőségében. Aztán rajtuk keresztül találkozhattam Csoóri Sándorral, Görömbei Andrással, Ágh Istvánnal, Tornai Józseffel, vagy a tragikusan korán elhunyt Nagy Gáspárral. Óriási élményt jelentett költői indulásomkor Bella István, akit szintúgy hamarabb szólított el közülünk az Úr, mint hogy személyesen is átadhatta volna tudását a számomra. Amikor a Hitel folyóiratnál kezdtem dolgozni szerkesztőként, sok fontos munkatársunk távozott el az élők sorából, immár nem adatott meg, hogy emberi nagyságát igazán megtapasztaljam Lázár Ervinnek és Nagy Gáspárnak, vagy személyesen beszélgethessek Sütő Andrással, Lászlóffy Aladárral, akik főmunkatársaink voltak. Mégis tanultam tőlük szemléletmódot, mesterséget, rendíthetetlen helytállást. Léka Géza költői iskolájában sajátítottam el a kötött formákat, éreztem rá az időmérték és a magyaros-hangsúlyos verselés lüktetésére, akkor pillantottam először a rímalkotás feneketlen, titokzatosan kavargó mélységébe, amely azóta is kimeríthetetlen forrás. A versírás mint technika és a költészet mint személyes téthelyzet egyaránt megérintett, nemcsak az olvasmányok, hanem a közvetlen találkozások révén is. Ezek az „életszagú irodalmi kalandjaim” párhuzamosan bővítették ismereteimet a szokványos irodalomtanítás szerencsés és kevésbé szerencsés beidegződéseivel.
– Kamaszként mely irodalmi művek és szerzők voltak hatással önre?
– Szinte minden. Fogékony voltam, kamaszként szinte minden hatott rám, amit elolvastam. Nem szeretnék hosszabb felsorolásba kezdeni. Nem én vagyok az egyetlen, akit Pilinszky és Nagy László egyszerre sodort el, ragadott magával. Ők olyan tárnákat zúgattak, amelyek a lelkem legmélyén keltettek visszhangot. Két eltérő költői szemléletmód, habitus az övék, kiegészítik egymást. Nem lehet szembeállítani őket, csak egymás mellé helyezni, akárcsak Adyt és Kosztolányit.
– Franz Kafkáról is írt verset…
– Kafkát hamar megszerettem, már gimnazistaként, ám az egyetemen jogi tanulmányokat folytatva egy másik szemszögből, jogászi világértelmezésem felől is figyeltem Kafka műveit, különösen A per című regényt. A Kafkát megidéző versem szerepvers, ahogy költészetemben a jog is szimbólum, túlmutat életpályám jogászi kitérőjén.
– Gimnazistaként talált rá a Stádium Fiatal Írók Körére, ahol Kárpáti Kamil igyekezett „szárnyai alá venni” a tehetséges fiatal költőket…
– Egy tehetségkutató pályázaton indultam, melyet Kárpáti Kamil és a Stádium Kiadó évente kiírt. Kamil kiválogatta azokat az írásokat, amelyeket figyelemre méltónak talált, valóságosan törődött – „atyai” és „mesteri” értelemben is – a tehetséges fiatalokkal. Maga köré gyűjtött egy csupa fiatalokból álló, ütőképes csapatot, szinte mindenki megfordult az ő műhelyében, aki mára nevet szerzett magának az irodalomban. A Kamilnál nevelkedő-eszmélkedő „ifjú titánok” – ha szabad némi egészséges öniróniával élnem – egyik utolsó generációjához tartozom, a Kövek szülnek virágot, valamint a Vesztőhely és menedék című antológiák szerzőihez. Kamilnál igazi pályatársi barátságok, ismeretségek szövődtek, Szentmártoni Jánost, Rózsássy Barbarát, Nagy Cilit, Follinus Annát például ott ismertem meg. Szentmártoni Jánosnak köszönhettem később, hogy – mint a Világirodalmi Figyelő rovatának vezetője – a Magyar Napló folyóiratnál is dolgozhattam, így olyan remek alkotók közelében, mint Oláh János vagy Kovács István. A Magyar Napló és a Magyar Írószövetség jóvoltából sokfelé utaztam, kerestem külföldön is a magyar irodalom tájékozódási pontjait, akkor kezdtem fordítani is.
– Kárpáti Kamil milyen módon hatott önre?
– Először a személyiségével, később, amikor jobban megismertem, a költészetével is. Megsüvegelendő az a lelkiismeretesség és nyitottság, amellyel Kamil az újabb és újabb nemzedékeket bevezeti, beavatja a költészet hagyományába. Ő még mindent átmentett a klasszikusnak mondható alkotói mentalitásból, amely mára kiveszőben van. Hosszú, tíz-húsz oldalas gépelt leveleit ma is őrzöm, ezekben sorról sorra reflektált az írásaimra, egyforma hevülettel bírált és méltatott. Megtisztelő volt ez az intenzív, szakadatlan figyelem, gyakorlati haszna felbecsülhetetlen. Amit Léka Géza továbbadott, közvetlenül Utassytól tanulta, az ő mesteri és atyai jóbaráti intelmeiből, „műfogásokat” bemutató gyakorlataiból, Kamil pedig mintha az elhíresült Négyessy-szemináriumok tanrendjét folytatta volna, vagy Füst Milán poétikai iskoláját. Léka Géza a Hetek és a Kilencek költői örökségét „osztotta meg”, rímalkotási és egyéb formagyakorlatokon, feladatokon és példákon keresztül, Kamil más irányban tágította szemléletemet. „Pesterzsébeti reneszánszként” emlegetik azt a kulturális miliőt, amit Kamil pályatársaival együtt életre keltett. Az itáliai művészet hagyományának és az avantgárd törekvéseknek páratlan, dantei enciklopédikusságú szintézisét elsősorban a festő Rátkay Endre és a költő Kárpáti Kamil teremtették meg Erzsébeten. Kamilhoz kissé mindig szorongva mentem nyers és szókimondó kritikája miatt, ugyanő azonban nagyon tudott dicsérni is. Valószínűleg a helyes kritikai attitűd ilyen. Gézával is előfordult, hogy a szemem láttára hajította új, dédelgetett poémámat a szemetesvödörbe. Ebből okultam, szerkesztőként is vallom, hogy a csapnivaló vers a „hengeres irattartóban” van megfelelő helyen. Sok estét töltöttem Pesterzsébeten, a Gaál Imre Galériában Kamil és fotóművész felesége, a versekből jól ismert „Gí” társaságában. Gí, azaz Lőkös Margit volt akkoriban a galéria igazgatója, mindenben segítette Kamilt, a gyakorlati ügyvitelben, a Stádium Kiadó napi teendőiben. Közben Léka Géza rendszeres irodalmi-művelődéstörténeti esteket szervezett Kőbe vésett nevek címmel a Belvárosi Ifjúsági Házban, ahol leesett állal hallgattam olyan neves tudósok előadásait, mint például N. Pál József.
– A gimnazista esztendők alatt intenzíven beágyazódott a kortárs irodalomba, az érettségi után viszont mégis a jogi egyetemre ment, jogász lett…
– Ez olyan kérdés, amelyet nem lehet megkerülni, ám a miértjére eddig sem tudtam egzakt választ adni. Gimnazistaként úgy éreztem, hogy az irodalomhoz egyetemi képzés nélkül is közel tudok hajolni. Egyébként felvételt nyertem magyar–történelem szakra is, ám prioritást élvezett a jogi kar, azt jelöltem meg első helyen a jelentkezési nyomtatványon. Úgy okoskodtam, hogy legyen egy szakmám, amely segít a boldogulásban, megveti a „polgári jómód” alapjait. Később rájöttem, hogy ez hiú ábránd, de azért sokat tanultam ezen a kerülőúton: önismeretet, kitartást, strukturált gondolkodást. „Az utak elkalandoznak, de nem tévednek el” – írta Heidegger. Csoóri egyik versét is felidézi ez a helyzet: „El kell indulni minden útra, / az embert minden úton várják”. Tény azonban, hogy a jog rengeteget kivett belőlem, igyekeztem azonban a jogi karon is megtalálni azokat a szemináriumokat és tudásterületeket, amelyek szellemi építkezésemet segítik. Jogfilozófiával foglalkoztam, a különféle filozófiai elméletekhez a jogbölcseleten keresztül jutottam el, azaz a szakfilozófiából az általános felé. Ezeket az ismereteket bőségesen kamatoztatom, hiszen a szépirodalom mellett kultúr- és társadalomfilozófiával is gyakorta bíbelődöm, mindenekelőtt a kulturális létmód és a társadalmi intézmények kapcsolatával. A Hitelben évek óta rendszeresen írok tanulmányokat a legégetőbb elméleti problémákról, szemlézem a külföldi folyóiratokat. Ferge Gábor Heidegger-szemináriumai is inspiráltak, évekig látogattam őket a jogi karon. Itt nem jogról volt szó és nem is kizárólag Heideggerrõl, hanem átfogóan és színesen az egész filozófiatörténetrõl.
– Eközben azért az irodalmat sem hanyagolta…
– Eközben természetesen publikáltam, voltak kapcsolataim írókkal, költő barátaimmal összejártunk, vitáztunk egymás írásairól, erről-arról. Megjelent két kötetem egyetemi éveim alatt (Hazáig látni; Rádnyitva ablak, ajtó), díjat kaptam (Gérecz Attila-díj), megvédtem azt a „kiváltságos pozíciómat”, hogy egészséges, külső nézőpontból is tekinthessek jogra és irodalomra. – Az ön esszéi a tanúk arra, hogy kereste az irodalom, a jog és a bölcselet kapcsolódási lehetőségeit. A Virágvasárnapi zsákbanfutás címû esszékötetének egyik esszéjében azon a kérdésen töpreng, hogy mennyi filozófiát bír el a költészet. Versköteteiben is számos „jogi ihletettségű” verset találtam. A köztársaság nevében, a Se törvény, se vers, az Egy joghallgató feljegyzései című versekre gondolok, de többet is sorolhatnék…
– Költészetemben egészen másként kapcsolódik a jog az irodalomhoz, mint esszéimben, tanulmányaimban. Verseimben a jog inkább szimbólum, ahhoz a valósághoz van köze, mely minden, csak nem költészet. Depoetizált világ vesz minket körül, amely világ azért a versek ihletője. A valóságérzékeny költészetet érzem magamhoz közelállónak, azt a költészetet, amely az élettapasztalatokból merít, s nem pusztán spekuláció. A tisztán elméletekhez vonzódó vagy nyelvfilozófiai orientációjú költészet kevésbé lelkesít, amennyiben igen, legfeljebb érdekes zárványként, mivel nem formál igényt arra, hogy olvasókat gyűjtsön maga köré, horribile dictu: értelmező közösséget. Azt vallom, hogy a költészetben a költészet nyelvén kell megszólalni, és nem a filozófia nyelvén. Nem tartom értelmesnek, ha a költészet eltávolodik sajátos lényegétől. Kicsit elhasznált kifejezés a „sorsköltészet”, mégis fontos, hogy a költészet útján megtalálja az alkotó otthonát a létben. Amikor verseimben előkerül a jog, ez azt a világot jelképezi, amely fölé kell emelkedni a versben. A létező csakis akkor lehet azonos önmagával, ha önmaga fölé emelkedik.
– Ön verseiben a valóságot gyakran a maga keresetlenségében ábrázolja, szívesen használ köznapi kifejezéseket, melyek szokatlanok a lírában.
– A művészet úgy emelkedik ki a hétköznapi viszontagságokból, hogy azok élményével és hatásaival telítődik, ám meghaladja azokat. Fontos, hogy a köznapiból a transzcendens felé táguljon a vers. Verseimben ennek az összetett alkotáslélektani viszonynak a szimbóluma a jog.
– Az esszékben hogyan keresi irodalom és jog érintkezési pontjait?
– A jogot mint sajátos társadalmi jelenséget vizsgálom az esszéimben, olyan jelenségként, amely túlmutat a jogelméleten. A közösségi életről, a társadalmi viszonyokról való gondolkodásunkban a jog kitüntetett szereplővé vált. Nem véletlen, hogy számos filozófus életműve csúcspontján kezdett el a jogfilozófiai kérdések iránt érdeklődni. A mai társadalomfilozófiában ugyanis a jog megkerülhetetlen. Esszéimben az irodalom és a jog kapcsolata a társadalomszervezésnek és a művészi közösségépítés kettősségének vizsgálatát jelenti. A jog meglehetősen instrumentalizált terület, ám nem értelmezhető a kultúra és a művészet világa nélkül, mely szintén arra szolgál, hogy a kollektivitást megéljük, azt, ami a Másikkal összeköt. Fontos vizsgálnunk, hogy a közösséget hogyan tudjuk felépíteni, a kollektivitást fenntartani. Szükségünk van ehhez olyan eszközökre, mint a jog és a politika, ezt tekinthetjük formának. Nélkülözhetetlen azonban, hogy olyan tartalomra is szert tegyünk, amely ezt értelemmel, célképzetekkel, tölti meg, nota bene: Szentírásra, mely magyarázza a Tízparancsolatot. Ilyen a művészet, az irodalom is. A jog és az irodalom mint a társas lét két pólusa esszéimben szintén afféle szimbólumok.
– Említette az imént, hogy a köznapi mozzanatokat is hordozó versnek a transzcendens felé kell kinyílnia. Ha már a transzcendencia kifejezés szóba került, meg kell említenem néhány „istenes” versének címét: Isten karja, Szétfoszló messzeség, Ki lehet?, Versnek dobsz oda, Hívatlan vagy és sorolhatnám tovább. Első kötetének, korai verseinek Isten-képe meglehetősen antropomorf, Isten alakja szinte már csetlő-botló módon emberközeli, olykor burleszk is. Van ebben a megközelítésben egyfajta kamaszos hetykeség, de ez érthető, hisz első kötetének verseit tizenévesen írta.
– Első kötetem versei, melyek között az imént felsoroltak is helyet kaptak, a kamaszkor lenyomatai. Közvetlen, direkt viszony nyilatkozik meg Istennel. Van benne kamaszos kivagyiság, amolyan dacos, kihívó odafordulás. Az Istenről való gondolkodásom és versbéli megszólalásaim is átértékelődtek az évek múltával, mindez árnyalódott, komolyodott. Úgy vélem, hogy minden alkotó ember a transzcendens szférában mozog, akár tudatosítja magában ezt, akár elhessegeti. Szerintem egy jó művésznek szükségszerűen foglalkoznia kell az isten-kérdéssel. Az alkotás folyamatos párbeszéd Istennel, még akkor is, amikor a blaszfémia működteti. A nyelv eszközeivel kell körülírnunk a kimondhatatlant. Nem az a kunszt, hogy belássuk: a teremtmény nem cselekedhet a teremtő helyett, a jelenség sosem azonosulhat a lényeggel. A művészet azzal, hogy a filozófiában kudarcra kárhoztatott vállalkozásokba minduntalan belevág, eleve sikerre van ítélve. Ha nyelvet találunk a teremtményi létezés kudarcaihoz, nem vallunk kudarcot. A nyelv a maga korlátai között is végtelen, miként az ember ösztöneiben is több az állatnál. Nem kényelmesedhetünk, süppedhetünk bele abba a tézisbe, hogy amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell. Csak arról szabad beszélnünk, amiről nem tudunk. A többi fölösleges szócséplés.
– A teológia örök paradoxona is ugyanez: Istenről nem lehet beszélni, de kell.
– Divatos gondolkodásmód a mai szépirodalomban, hogy elegendő beismernünk: úgysem lehet beszélni semmiről, így már csak arról beszéljünk, hogy nem tudunk beszélni semmiről. Hogyan nézzünk így szembe legfőbb mozgatórugónkkal, az elmúlással?
– Itt azonban lezárul minden, elfogynak az utak.
– Ezért kell az analitikus nyelvfilozófiákon túlmutatni. Az irodalom egyébként alapvetően nem a nyelvről kell hogy szóljon, hiszen maga a nyelv. Ha Istenről gondolkodunk, akkor sem isten érdekel bennünket, hanem mi magunk. A teremtő csak a teremtmény miatt fontos. Isten is belehalna az unalomba, ha nem gyönyörködne az emberben, nélkülünk nem lenne halhatatlan. Az irodalom egzisztenciális kérdés. A nyelvben pedig potenciálisan benne van az összes remekmű, a költő feladata, hogy a remekművet megszabadítsa a rárakódott salakanyagtól. A kötött forma egyébiránt arra is jó, hogy olykor engedjünk valamelyest a nyelv tektonikus mozgásainak, rá merjük bízni magunkat. A nyelv olyan lehetőségeit aknázza ki a kötött vers, melyeket a szabad vers nem tud. Persze, igaz ez fordítva is.
– Olyan neveket sorolok, akik az ön verseiben vagy esszéiben név szerint vannak megemlítve: Franz Kafka, Arthur Rimbaud, Berzsenyi Dániel, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Nagy László. Ágh István pedig előszót írt az ön egyik verskötetéhez (Fagytak poklaid).
– Mindegyik névről szívesen beszélnék külön is.
– Engem Berzsenyi lepett meg leginkább…
– Berzsenyit izgalmas örökségnek tartom. Külön beszélhetnénk az úgynevezett „pannon költészetről”, amely a magyar líra egyik legnemesebb vonulata. Az antik kultúrkincset, az időmértékeket magyar nyelven Berzsenyi, ez a morózus, remeteségre hajlamos poéta kivételes igénnyel szólaltatta meg egy autentikusan magyar kultúrtájat ábrázolva. Gondosan, jó gazda módjára oltotta be az idegenből vett formákkal a magyar lírát, amelytől ez az eljárás ma már elválaszthatatlan, ahogyan a villányi bortól is a cabernet sauvignon. A művészet töretlen gazdagodás, a köznapi felől nézve össze nem tartozó dolgok összeházasítása. Mire azok beépülnek a köznapi kultúrkincsbe, természetesnek hatnak.
– Különös, hogy Kassák, a magyar avantgárd apostola azt írja az Egy ember élete című önéletrajzi vallomásregényében, hogy a magyar költők közül Berzsenyi erőteljes költészete hatott rá leginkább. Valóban nagy energiák feszülnek Berzsenyi robusztus, szinte expresszionista soraiban: „Ércbuzogány rezegett kezedben”, vagy máshol: „A népek érckorláti dőlnek, s rabigák, kötelek szakadnak”. Berzsenyit vádolták azzal, hogy sok idegen, latin és görög irodalmi és mitológiai világból származó kifejezéssel terheli meg az ódáit, elégiáit…
– Engem viszont a már említett okok mellett éppen ez a kevert nyelv is vonz hozzá, vagyis az, hogy különféle nyelvi regiszterekből válogatja szavait. Ezt a megoldást magam is előszeretettel alkalmazom, ettől kitágul a költői univerzum.
– Folytassuk a sort Berzsenyi után azokkal a 20. századi költőkkel, akiket verseiben említ. Csoóri Sándor, Bella István, Ágh István…
– Csoóri Sándortól sokat tanultam, verseiből, esszéiből, később személyesen tőle is. A szürrealizmus kifejezéssel nem írható le hézagmentesen az a sajátosan invenciózus nyelvi világ, mely csakis őrá jellemző. Látszólag össze nem illő és meghökkentő képsorokat, metaforákat illeszt egymás mellé. Van abban valami irracionális és megmagyarázhatatlan, hogy mitől válik kiszámíthatatlanná, hatásossá egy vers, ugyanakkor miként marad „logikus”. Különös borzongást jelentenek számomra Csoóri Sándor versei, de Bella Istvánt is említhetném, hasonló okból. Ágh István sokban különbözik az említettektől. Őt inkább az utóbbi években értettem meg igazán. Mindőjük közül ő a legszabadabb költő abból a szempontból, hogy ő tágítja ki a költészet határait legkivált. Versmondatai olyanok, mintha prózamondatok lennének, mégis líraian hangzanak. Érződik bennük a szigorúra csiszolt költői logika. Költészete aprólékosan, téglánként, alkatrészenként építi fel az otthonát, s mire az utolsó illeszték helyére kerül, nem tévedünk el benne. Mindig törekedtem arra, hogy egymástól radikálisan különböző költői logikákat is elsajátítsak.
– Vendégségben Nagy Lászlónál címmel verset írt, és esszét is szentel Nagy Lászlónak, Ablak a Pokolra címmel. Nagy László jelenlétét vagy hiányát vizsgálja a kortárs irodalmi közgondolkodásban. A személyiség mélyrétegeibe beépült életműnek nevezi a Nagy László-i életművet. Gimnazistaként kívülről tudta az igen bonyolult és hosszú Rege a tűzről és jácintról című Nagy László-költeményt. Esszéjében azt is írta, hogy 1978-ban Nagy Lászlóé volt minden, azaz „kultuszköltő” volt. Miért van kitüntetett helyen a Nagy László-életmű az ön gondolkodásában?
– Valóságos misztérium, hogy mitől válik egy költői életmű kitüntetetté, mitől lesz elementáris a hatása. Ez nem mindig vezethető le abból, hogy valaki milyen közegből származik, teszem azt, aki budai értelmiségi családba születik, és hatással van rá a falusi, paraszti kultúrában felnőtt költő, az zavart kelt az ítészek körében. Ma már autentikusan senki sem merít abból a paraszti kultúrközegből, amelybõl a Nagy László-i oeuvre táplálkozott. Nagy László zsenialitása abban áll, hogy a költészetét, amely témaválasztásban és képi világában a falusi környezetből forrásozott, az egyetemesség szintjére emelte, ahol az igazság mindnyájunk számára hozzáférhető. De hát ezt tette Bartók is. Átélhetővé tették a partikulárist az univerzális szintjén. A falu és a város kultúrája között ma már nincs ekkora szakadék, a falu a várost imitálja, a város pedig a tömegmédia kirakatában ismer önmagára. Budai polgári létről, budai ethoszról sem lehet úgy beszélni, ahogy mondjuk Krúdy vagy Márai világa tanúsította, ám a hagyományos paraszti kultúra sem eleven. Szociológusok a vidék „paraszttalanodásának” jelenségét tárják fel, ami ugyanúgy igaz a város „polgártalanodására” is. A hagyományos kulturális minták fölbomlottak, az értelmiségi felelősség, mely a paraszti és a polgári hagyományok őrzését tűzte célul, kiveszett a lakosságból. Az én generációmnak ez az egyoldalú devalválódás akár nemzedéki élménye is lehet.
– Az Esszé a fáról, amelyik csak fa akar lenni című esszéjében a nemzedéki kérdésről gondolkodik. Ginsberget idézi, aki az Üvöltés című költeményében a beat nemzedékről azt írja, hogy „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.” De nekünk van-e nemzedékünk? Hogy állunk mi a nemzedéki kérdéssel? Mi a mi nemzedékünk feladata?
– Saját magunknak kellene sajátos kulturális mintákat kialakítani magunk körül, de ez a törekvés nem látszik, nem érhető tetten. Attól tartok, azért nem látszik, mert nincs. Mi már nem születtünk bele semmibe. Amibe beleszülettünk, az a silányság civilizációja. Civilizatórikus vívmányok helyettesítik a kulturális élményeket. Meg kell teremtenünk azt a valóságot is, amely meghaladásra vár. A történelemben hagyományosan van egy – Bergyajev kifejezésével élve – „kihűlt középkultúra”, amelyet az új nemzedék művészetként megújít, kritikusan fölé emelkedik. Most azonban ez a kulturális közép sem létezik. Nemcsak az a baj, hogy eltűntek a korábbi kulturális minták, hanem az is, hogy újabb minták nem internalizálódtak. A kocsmákban élénk vitákat folytató asztaltársaságokat nem helyettesítik a bevételorientált romkocsmák. A szellemi pezsgést nem váltja ki a „web kettő”. A találkozóhelyekbõl szórakozóhelyek lettek, közösségformáló erejük megcsappant, elszigetelt egyéni mámorok szédítenek a közös rácsodálkozás helyett. Az interneten mindenki exhibicionista sztár és önjelölt világmegváltó, a másikra ügyet sem vet, legfeljebb arra hajt, hogy „lájkolja”. Az irodalom elveszítette a nemzeti kultúrában és a társadalomban betöltött korábbi szerepét, ám ezt a funkciót nem látja el semmi más. Az irodalom felrázó hatása helyett az irodalom hiánya fojtogat. Ha utalok a versemben akár explicite, akár implicite egy klasszikus költő valamelyik metaforájára vagy sorára, azt az utalást senki sem érti meg. Régebben a nagy, forradalmi újítók, mint mondjuk Petőfi, Ady, Kassák, Juhász Ferenc egy közös nemzeti kultúrából kinőve alkottak merészen újat. Ha nincs ízlés, nincs mit provokálni. Eddig mindig volt egy értelmezői közösség, amelyhez viszonyulni tudott a művész, még akkor is, ha ez a viszony a tagadásé volt. Amit nem ismerek, azt nem tudom tagadni sem. A nemzedéki kérdés egy másik aspektusból is felmerül. Amikor a költő ír, valamelyest ismernie kell a befogadót, aki olvassa, vagyis a kortárs olvasók sokaságából gyúrt imaginárius olvasóját. Ha azonban a képzelet bizonytalan, akkor hogyan és kinek ír? E hiánybetegség egyik tünete a saját magának és saját magáról szóló, bezárkózó irodalom. A belterjes, negatív hatású – ismét Bergyajevet idézve – „csoportos arisztokratizmus” veszélyéről beszélek, amely már nem akar magának olvasót, nem célja, hogy felzaklasson. Legfeljebb bizonyos elméleteket illusztrál, mesterséges vágyakat kelt és fokoz. Az efféle válságirodalom még a fogékony olvasót is visszarettenti. Weöres Sándor azt írta valahol, hogy a mai olvasó könnyen akklimatizálódott az értelmetlen vershez, de a nehezen érthetővel nem tud mit kezdeni.
– A már említett Nagy László is reagált arra, amikor érthetetlenséggel vádolták a verseit. Azt mondta, hogy egy vers megértéséhez kell egy kis munka, egy kis szorgalom is. Nem lehet a költészetről való stúdiumokat mindig a legelejéről kezdeni…
– Nem írhatott úgy, mint az őt megelőző költők, ugyanakkor úgy sem írhatott, hogy róluk nem vesz tudomást. A jó kortárs költészetet nem lehet megérteni a klasszikus költészet ismerete nélkül, a rossz kortárs költészetet nem lehet megérteni sehogy se. Érezhető a hagyományszakadás. Durva támadás az irodalom ellen az, amikor a szórakoztatóiparral mossák össze. Ilyen jelenség például a slam poetry, mely nem megújítja a hagyományt, hanem figyelmen kívül hagyja. Divatosnak tűnik, valójában rendkívül kártékony, mert az irodalmat annak lényegétől megfosztva élteti tovább. A rap, az rap, nem művészet, az irodalom, az irodalom, nem a szórakoztatás a célja, hanem az élményszerzés. Az is elvetendő nézet, hogy nyugodtan olvassanak a diákok akár silányabb műveket is, legalább olvasnak. Aki a silányhoz szokik hozzá, az megelégszik vele, nem fogja keresni a minőséget. Az olvasásban nem az a lényeg, hogy olvassunk, a minőségi irodalom gondolkodni és érezni tanít, a bestseller szellemileg eltompít, érzelmileg elszegényít. Nemcsak az olvasást kell megtanulni, hanem a gondolkodást is. Az újsütetű írói stratégiák a gondolkodást és a műgondot akarják megtakarítani.
– Falusi Márton a Hitel folyóirat versrovatát szerkeszti. Milyen szempontok alapján válogat a beérkező tengernyi versből? Beszélgetve versrovat-szerkesztőkkel, általános panasz, hogy a mai versek közül rengeteg él a szándékos nyelvrontás eszközével. Egy direkt redukált és rontott megszólalási mód divatozik…
– Ennél nekem még rosszabb a véleményem, ugyanis az esetek többségében nem szándékos a nyelvrontás, hanem egyszerűen a műveletlenség, a tudatlanság eredménye. Sokszor eltűnődöm azon, hogy a beérkezett vers nyelvtanilag vagy nyelvhelyességi szempontból direkt hibás-e, vagy sem. Legjobb próbája ennek, ha a szerzővel kritikát íratok, és kiderül, hogy ugyanezt a roncsolt nyelvet használja. Gyakran inkább a fogalmazási képesség fejlesztendő. A költészet, a költői mesterség bizony techné is, bár nemcsak az, sőt elsősorban nem az. Avatott olvasó hamar rájön, hogy miféle nyelvrontásnak van stiláris értéke, s mi az, amelyik pongyolaság. A dadaizmus roncsolása termékeny volt, mert társadalmi funkciót hordozott, új utakat nyitott a filozófiában. Ma már nincs is mit rontani a szövegen, hiszen a közbeszédben a szövegrontás, a magyartalanság, a burjánzó anglicizmusok szinte normatív erejűek. Újítani egyébként csak ismert dolgot lehet, hogyan akar valaki az újító pózában tetszelegni, ha nem tudja, mit akar megújítani? Magam sem oly régen voltam pályakezdő költő, de fontosnak tartottam, hogy „referenciákat” keressek, igazodási pontokat, Kárpáti Kamil és Csoóri Sándor környezetében odafigyeltünk az idősebbek útmutatásaira. Nem szabad senkivel sem elhitetni, hogy a saját hibái feltétlenül stílusértékűek. Versszerkesztőként fontosnak tartom, hogy a vers a meghökkentés, vagy – talán pontosabb kifejezéssel – a felrázás erejével hasson. Tény, hogy bizonyos jártasság, rutin, felkészültség megszerzése után elég sok verset „le lehet gyártani”. Ezek amolyan jó iparos munkák. Azt várom ehelyett, hogy zaklasson fel a vers, innen nézve pedig nem érdekel annyira, hogy „hibátlan-e”, sőt, látszólagos esztétikai pedantériám ellenére nem hiszek a tökéletes versben, csak a hatásosban. Fontos, hogy legyen íve, valahonnan induljon és valahová eljusson, ne csak „szövegek”, hangzatos sorok kerüljenek egymás alá. Ezzel ellentétes az úgynevezett „szövegirodalmi” trend, amely mérgezi a folyóiratokat. Az efféle irodalomnak az a sajátossága, hogy nem támaszt önmagával
szemben követelményt. Nem kapcsolódik semmihez, parttalan, spórol a befektetett munkán, az erőfeszítésen. Erre mondja Szöllősi Zoltán költő barátom, bajsza alatt kajánul mosolyogva, hogy ilyen verset a szomszédasszonyom is tudna írni, ha jól nyakon vágnám. Zoli persze a légynek se tudna ártani, nem úgy, mint a rossz költők!
– Hogyan áll a kötött és szabad versekkel? Köztudott, hogy kezdettől, már első kötetétől kezdve számos versformát kipróbált, szigorú formakultúrája van, de szabad verseiben is otthonosnak tűnik.
– Időmértékes és magyaros-hangsúlyos verselésen iskolázódtam. Úgy érzem, jó szabad verset nehezebb írni, mint jó kötöttet. A kötött forma sokat segít, ugyanakkor olyasmit is előhív a nyelvből és a költőből, ami egyébként talán rejtve maradna. Váratlan, szokatlan megoldásokra sarkall. Ha előre pontosabban tudom, hogy miről akarok írni, akkor inkább a szabad verset találják meg a gondolatok, mert többféle árnyalatot lehet kidolgozni benne és általa. Emiatt egyre jobban szeretem Szabó Lõrincet és Orbán Ottót. Korábban a kötött versformákat kezeltem magabiztosabban, ma már talán fordult a kocka, de ezt nem nekem kell megítélni. Új kötetem többnyire szabad versekbõl áll.
– Hogyan születik a Falusi Márton-vers?
– Kezdõdik egy cseppfolyós, megfoghatatlan és nehezen körülírható sejtelemmel vagy elképzeléssel. Létezik egy ősképe a versnek, afféle gipsznyomata. Ez leginkább érzelmi, hangulati massza. Ezt kell aztán az alkotás folyamatában szavakkal is kifejezni. Csak akkor tudom elkezdeni a vers komponálását, ha születik egy ilyen őskép, amely belülről motivál. A versnek persze van önmozgása is, olykor más irányba mozdul, mint ahogy eredetileg elképzeltem. Az első sorokat a legnehezebb leírni, de a jó vers a holtponton túl szinte megírja önmagát. Ez is nehezen magyarázható jelenség, köze van a transzcendenshez.
– Milyen irodalmi tervei vannak, min dolgozik éppen?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg újabb verskötetem a Nap Kiadónál, ezen nem dolgozom, ez már kész. Albérleti fordulónap a címe. Az elmúlt két évben írott versciklusaimat szerkesztettem kötetté, úgy érzem, ez a legtudatosabban felépített könyvem eddig, ehhez számos magánéleti buktató, sorsfordító esemény segített hozzá. Távlati tervem a drámaírás, szeretném magam ebben a műnemben is kipróbálni. Elkezdtem írni egy drámát, ez abszolút új kihívás, birkózom vele. Korábban az esszéírás jelentett kitekintést a költészetbõl, most a dráma.
Budapest, 2013, Hitel Szerkesztőség
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.