Ajtóstul zuhansz belém
Bella István emlékére
Számolgatom, hány óra van hátra, míg hazaérsz.
Fogva tart munkaidőd, s én Eötvösért, Aranyért
adtam el diplomámat annak, ki megígérte,
jöttödig olvashatok, gyógyszert ír rendelvényre,
nem enged nyolctól ötig utcára, hivatalba,
s azért, hogy észre ne vedd, ingemet kivasalja,
hónom és szemem alá akaszt két aktatáskát,
kanapén pöffeszkedő természetem ne bántsák
ingázók, robotolók s te, ki későn érsz haza.
Magnónk a rossz szalagot, úgy kapdos be ajtaja,
tömeget teker vissza gördülő négyes-hatos,
tanítványod, az állam naponta lejátszhatott
rajta huszonhat éve, szólalna már emberül,
mielőtt kiejtene, szakadás légy, menekülj!
Tömött a hatvanegyes Móricztól Moszkva térig,
most megy el orrod előtt, a következő késik,
kenyérért, felvágottért betérsz a sarki boltba,
hűtőnk csigázott teste vár esténként kifosztva.
Zihálva, nagy szatyorral fél óra múlva csöngetsz,
megint nem ágyaztam be, de beágyazni öt perc,
körülnézek, ne hagyjak árulkodó nyomokat,
lakásunk szellőzetlen hajnali képe fogad.
Dolgoztam álló napig, előtted érkeztem csak…
kinek zálogba csaptam diplomám, mindent elrak,
regények, verseskönyvek tüstént kámforrá válnak,
Eötvös és Arany helyett pénzt utal bankszámlámra.
Döcögsz a villamoson, Tas Vezér, Karolina,
sikoltozó vágányon éleződik a vita:
ki keres többet, ki ad keveset a rezsibe,
van-e ennyink vagy annyink, mi lesz, ha nincs ennyi se.
Mi volna, ha sejtenéd, kivel kötöttem alkut,
rossz éned itthon lebzsel dologtalanul, alkot!
Lépcső-mantráid rovod nagykapun általjövet,
indián lombdísz bókol, öreg buddhánk, a csöves
burkolózik borongó, őszi suhanásodba,
eső söpör serényen karomba, utálkozva
csörgeted kulcscsomódat, ázottan rázod ernyőd,
elvizesedett évszak, vágysz rá, hogy földig vetkőzz.
Cipődet lerángatod, takarónkat bevetem,
ajtóstul zuhansz belém, ruhástul ágyba velem,
mintha nem különböznél, jobban hasonlítasz rám
táskámban Eötvöst, Aranyt rejtegető magamnál.
Egészen magam vagyok, tőled függetlenednem,
versből megélni versben nélküled lehetetlen.
Mellkasomhoz csöndesült fejed álomtól kondul,
ügyeid zsongítanak a harangzúgáson túl,
nagy utat tesz meg aktád, gyűlnek rá vélemények,
nassolni agykamrádba enyém is be-betéved.
Ilyenkor írni kezdek, ám ha elszenderednék,
hatályba lép a végső, titkosított bekezdés:
érfalon szívdobbanás, végrehajtó dörömböl,
kiloccsant koponyámból, kirázogat bőrömből,
lehajol új arcomért – elgurult, üres érme –,
hogy az idő képmását büntetésül bevésse
szaruba, hámba, húsba, csontosodó lélekbe.
Szemeim leragadnak… kérlek, ne hagyd, ébresztgess!
Gerendaként cipelem helyetted soraimat –
egyikünknek örökké itthon kell maradnia.
Ez a mű a 'Fagytak poklaid' című kötetben található meg.