Gyönyörűen hűtlen
Voltam már jobb legény, jobb költő,
Szent Ferenc víg madárfogója.
Utolsó béresnek, első udvaroncnak
elszegődtem volna.
Nem szolgálok se pórt, se Portát,
se pártot, se pártát. Kinek, mi…
Nevem kuporgatja derékalján egy nyelv,
ásítva kiejti.
Tíz éve nyűvöm kanapémat,
fonnyadó öl, csípőmnél lyukas.
Fölszedett kilónként süllyed egy-egy centit,
csupa léc és huzat.
Felpüffed a hant puha holtak
cihába rázott hiányától.
Beágyazom gyűrt lepedőnket, méhedet,
különben átfázol.
Mezítlen értelek, halandó,
ne piperézkedj ravatalhoz.
Rang híján ruhátlan várlak, annyi dolgod
nincs, hogy elhamarkodd.
Rongyoltam gúnyát, nadrágszárak
dörzsölődtek ki szakadásig.
Kölyökségem helyett vásott el kravátli,
sportpályán kamásli.
Mitől pattogzik zománc, festék?
Ki reszeli a bútor sarkát?
Milyen hitből élő, emberi, angyali
erózió hat ránk?
Mosogatások csöppjeitől
púpos a konyhai parketta.
Lakk mállik lágy ujjad bőrlécei nyomán,
aceton lekapta
tíz körmödről szembogaramat,
nézésem ragyog: lesikálod.
Érintésed éleszt, tapintásod múlaszt –
hajszál hullik, hályog.
Nem marad kettőnknek, csak az ágy,
hol ha érintesz: tapintasz is.
Összecsiszolódik nevetésünk, fogunk
szikrát vető kavics.
Zárok rád szent szoláriumot,
dióbél-királykisasszonyra.
Tabernákulumot nyittatok, testünkről
lehámlik a condra.
Tömítetlen fülem sistereg,
szerelik a rossz csöndet csőstül.
Csukott szemhéj alatt, kikapcsolt tévében
bemondónő őszül.
Hogy ki voltam, nem számít többé,
bekeretezett fotóm fakul –
árnyam soha, ne tedd szögre képeinket,
öregít a vaku.
Vetítsen falra frissen déli
napfény, s mint arany jegygyűrűnket,
bőrömet koptassa ujjad porszemenként,
gyönyörűen hőtlen.
Ágbogas, keserű szabadság,
telő-fogyó árnyú diófa! –
Gyöppel vemhesedik délután, hajnalban
napvilágra hozza.
Ez a mű a 'Albérleti fordulónap' című kötetben található meg.