Ha nincs több
Kockázatosan forgatom,
eljátszom az ötlettel,
kihúzható asztalomhoz
vacsorázni őt egyszer
meghívom munka utáni
hét-nyolc órára… mégsem…
inkább egy lusta szombatot
sikerüljön kinéznem,
hogy két üveg bort bonthassak,
s ne nyomassza a másnap,
ha reggel értekezletet
tart, mindjárt aláássa
az őszinte beszélgetést.
Vajon tudnánk-e nyíltan
meghányni-vetni, mint esett
kettőnk közé a múltam?
Két szék közé, a pad alá –
szállítanám a tréfát,
el is kacaghatná magát,
humorérzékemért fájt
szíve, mikor kettéhasadt,
ahogy az lenni szokott,
s felét a bíróság nekem
ítélte másodfokon.
Masszív egy étkezőasztal,
micsoda konyhabútor!
Éppen ilyenről álmodtunk
szűkmarkú randevúkon.
Belép, az álla leesik:
ki rakta össze? – ugrat,
s az építészlánnyal töltött
éveim szétgurulnak,
szakadt szatyorból csavarok,
s hogy melyik mihez való,
csak az a lány mondhatja meg,
ki éjszakákig hajolt
rajzos útmutatók fölé,
merült aggodalomba,
hogy feltárt házasságomat
pótszerként balzsamozza.
Meghívom hát e második
élettársamat első
hitvesem társaságában –
döntéseiktől megdőlt
a hosszú távon monogám
életfilozófiám.
Adjanak magyarázatot,
miféle jogon kiván
tőlem többet egy kapcsolat!
Mindketten legboldogabb
percüket velem élték át,
hármónké a hódolat.
Értem sajátították el
a főzés tudományát,
jól-rosszul, minek firtassuk,
közösen megcsodálják
érintetlen, új konyhámat,
két fogást összeütnek,
én vállalom a desszertet,
hozzá édes nedűket.
Mindnyájan édesszájúak
lévén többféle tortát
rendelek a cukrászdából,
engedélyét bevonták
– ők mázzal a terméküket –
régi törzshelyeinknek:
egy új kávézó s becenév
minden társat megillet.
Hörpintenénk, szó szót követ,
az összképből azonban
hiányozna jelenlegi
szerelmem, hát betoppan
közénk mint háziasszonyunk,
méltatja, milyen klassz a
könyvespolc, mi pont második
exem keblét dagasztja.
Abroszt terít, meséli, hol
rendezték nagyszabású
esküvőjüket férjével…
szétmentek, majd sajátunk,
vagyis mit mi dédelgetünk,
korántsem lesz procc lagzi –
akár az első frigykötés,
ilyen típus, mondhatni,
kotyogja közbe volt nejem,
második boldogító
igenjéhez igényesebb
kulisszákkal, forintot
nem kímélve, tolakodott,
nem mintha számítana,
egészség legyen, s türelem,
dundi képű kisbaba…
Az ám! Ki hol tart? Neki egy,
ő még előtte, egy sincs…
törlesztőrészletekre megy
pénzük, meg kell keresni
a gyerekprojekt költségét –
ha így gondolkodnának
szüleink, mi nem vergődnénk
e verssorok sodrában…
Nem fejtem ki, a traccsparti
végét miként képzelem,
hogyan fejlődne alakom,
e párbeszédképtelen,
alkalmatlankodásomról
bölcs eszméket cserélve
ahányszor megszalad a szó,
húsomba vágna éle.
Az evőeszközt szótlanul,
és szinte észrevétlen,
összeteszem, kihátrálok
lakásomból, lelépek.
Még mielőtt megsejteném,
ki vagyok valójában,
nem duzzogón s nem haragból,
de kitenném a lábam
mindhárom javíthatatlan,
párhuzamos életből,
hol a feszült ragaszkodás
sohasem elegendő –
folytatódjanak nélkülem,
egymást ők megérdemlik.
Sört szisszentek, és rágyújtok,
ha nincs több, elég ennyi.
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.