Henrik Nordbrandt versei
Tengeri sárkány
Minden más
1.
Minden szóba kerül,
csak január ragyogása nem.
2.
Fiatalon kétségbeesni
bolond emberre vall.
3.
Van, hogy kimondja: „én”,
aztán meg is bánja egyszer.
Alulírott Delphoi-ban
Történt abban az évben,
születésem napján,
ami a Költészet Világnapjára esett,
amit ráadásul
a világ közepén, Delphoi-ban ünnepeltek,
amire ráadásul
hivatalos voltam.
Kibírhatatlan terhet rótt ez rám!
Utazás helyett
ágynak estem.
Aki Delphoi-ba elmegy,
nem lehet önmaga,
ezért meg se hívják.
Így zajlott le a születésnapom.
Történt abban az évben.
Kiszáradt patak partján
Kiülök az év elé hideglelős őszben,
patakparti félhomályban,
ködöt letüdőzve.
Ülök és meghűlök,
kertből kigyomlálva,
tűnődőn, eltűnőben.
Öreg vagyok ahhoz,
hogy én legyek valóban.
De bizony én vagyok,
mondom, amit mondtam.
Patak porzó fenekén
száraz halak zörögnek.
A félhomály mögött
duzzadt egünk dörög:
papagáj-
vörösbegy.
Kívánság
Azt kívánom, bárcsak olyannak láthatnálak, amilyen vagy.
Nem! Azt kívánom, bárcsak olyannak láthatnálak,
amilyennek kívánom, hogy legyél.
Nem! Csak azt kívánom, légy olyan,
hogy láthassalak.
Ám most túl messze vagy,
így egyedül
azt kívánom, bárcsak egyáltalán ne lennék itt,
és csak te volnál.
Ha elég hosszan bűvölöm
az alkonyatban virágzó mandulafát:
akkor ellentmondásos kívánságaim
egyszerre teljesülnek!
A boldogság
A boldogság olyan, mint egy homokóra:
mindig a feje tetejére akarjuk állítani,
hogy megmaradjon.
És akkor szomorúság pereg le.
Megváltás
Milyen jó,
hogy véget ért a nyár!
És szél kerít nekünk
távoli erdőket süvítésével,
és korán sötétedik,
és sárga bársonyvirág világít,
hogy az alvajárók
hazataláljanak tetőről és templomtoronyról,
és én elfelejthessem, ki voltam,
ki vagyok,
míg szitáló esőben táncolok az utcalámpa alatt
azokkal a molyokkal,
akik utolsó rend ruhámat emésztik.
Saját versek
Taurusz
Nem tudom, mit szeretek jobban:
téged-e jobban, szerelmem, a Tauruszhegyeknél,
vagy a Tauruszhegyeket a rózsáknál jobban.
Ilyen szépek a Tauruszhegyek.
Ilyen vörösek és illatozók a rózsák.
Pontosan ennyire szeretlek téged.
Karjaidban szenderegni
Karjaidban szenderegni
olyan kivételesen szép
mintha császári madárfogó
volnék mesevilágban
ahol mindennek szárnya van
és röpdös szertelen
mert repülni mókás mert szállni viháncos
mert minden szeret fogva lenni
majd ellobbanni
hogy kiélvezze a szárnyalást
bíborvörös
ezüstös
arany szárnyát
az ibolyák indigó alkonyában
ahol szárnyaszegett seregély
csapzottan és zihálva
mellém zuhansz a földre –
szemhéjadon álom
akár elhullott tollakon a fehér mákcsiriz.
Egy földközi-tengeri kikötőben
Nem tudom, mi fontosabb:
a fűszeres kávé kesernyés édessége,
ahogy az első reggeli slukk ízébe olvad,
vagy a frissen mázolt csónakok halszaga.
A zsinórokon kifakult ruhák a virágzó mandulafák közt,
vagy a hegyhátak, melyek tussal emelik ki őket…
Nem, egyik sem külön, csakis együtt
árulják el, mit hagytam ki,
s hogy ez örökké gyötörni fog,
mert nem láttam, pedig ott volt.
A fennsíkon
Kék légbe lengő,
habkönnyű fellegek
vetnek nehéz árnyat
szálanként a sárga fű magasára.
Sírni éppolyan nehéz,
mint amilyen könnyű zokogni.
Épület
Milyen kísértetiesek az el nem készült házak,
mert a régiekhez hozzászoktunk,
mint egy ravatalon felejtett hullához,
amelyiken átlépett a tavasz.
Ponyvák, palák, kartonok és deszkák
rezegtetik álmainkat,
a malterhiányos falak rossz előérzete ver föl éjszakánként,
csonkolt folyosóvégekből mered ki acélhúr, síkideg,
és ablakok, ablakok,
miket úgy szív el a szél,
akár teli hamutálra döntött, megrágott szivarokat.
Meszesvödörből falatoznak az elvetéltek,
puha csontjaikba nagyot huppan a fény,
és a tervbe vett padlásszobákba
valaki földet pakol ki bőröndök helyett,
hiszen sosem készülnek el,
hiszen lakóik mezítlenek,
nekik köpönyegre nem, csak porra futja,
és éjjelente útra kelnek,
bolyongnak marhavagonokban
és kivilágított cirkuszi sátrakban.
Ajtókon át, miket hajnalra mindig befalaznak,
folyosókon, miket kiürít a huzat,
járok titokban önmagam mögött,
de az előtt,
ki az ablakon kilengő, száradó ingemet elhordja.
Alvásműhely
Üvegfalú műhelyben alszom,
járkálok körbe-körbe,
és elejtem, ami tönkrement,
ahelyett, hogy összeszedném.
Itt van a mézadagoló,
ezer darabban hever szerteszét,
délutáni álmomat nem édesíti,
hanem ragaccsal keni össze,
s a kettétört kristálysellő
elmetszi hangomat, és elrekeszti
a megbékélés bővizű patakját.
Ha a nyomtatót csavarozom,
a rosszalvók megharagudnak,
de ha hagyom, hogy folyjon a tinta,
olyan, mintha addig kiáltanám nevem,
míg a falak el nem törnek,
és mintha üvegszilánkokat taposnék síromba.
Üvegkalapács hull ki kezemből,
üvegfogó sokféle üvegkulccsal,
melyek a mögöttem becsapódó ajtót nyitják.
A falakon túl erősödik a fény,
és eltörik az üveg,
mikor sötét árnyak gyűlnek, vetődnek rá,
feketébbek, mint a fák, a kövek,
vagy a felborult elefántok.
Henrik
Halep, Edirne, Nazilli, Rize, Izmir, Konya.
Így betűzte a török telefonközpontos,
hogy ne tévedjen, a nevemet.
Ami engem illet, nagy tévedés vagyok:
minden helynév egy kísérleti álom,
melyben hasztalan keresem magam.
A térképre rótt, ismeretlen nevek
megszemélyesülnek, mialatt átutazom rajtuk,
ám nem én belőlük,
ők siklanak ki belőlem,
két város közötti nyomtávból.
Itt tél van
Itt tél van, hó fedi a hegygerincet,
hangok szárnyalnak túl gondolatokat.
Tisztás nevét kiáltom át a tájon,
nem ismerem, mielőtt visszaküldik.
A füge
Mint lila, túlcsorduló füge,
mely nyiladozva kínálja rózsaszín
húsát csillogó, zsíros magokkal,
és déli nap hevében héján
szárítkozik a kéj,
úgy heversz a sötétben mellettem.
Csillagkép
Éjféli álmomban megszálltak a hangyák,
és átcipeltek őrt álló hegyek ormán,
és a hegyeken túli pusztán új hegyek felé.
Hajnalban ébredő csillagkép voltam,
hűs kút víztükrére ráomoltam,
áruló kéz emelt a kútásó szájához.
Kína, görög esőn át a Café Turque-ben
eső szitál
kávémba hull
míg kihűl
kicsordul
míg kicsordul
kitisztul
pohárfenék-rajzolat
letisztul.
férfi képét látom
hosszú szakállal
Kínában kínai pavilon portáján
esőben befonván zuhogó esőkbe
vonalak
kövülnek
szélfútta homlokzatra
vonások
húzódnak
férfihomlokon.
kávé tej és cukor
rétegei alól
kopott cukormáz alól
szűrődik kihunyt szeme
befelé fordul szeme
Kína felé a csészeporcelánba
a kiürülő kávé csészéjébe
mi esővel töltekezik
tiszta esővel tavaszi esővel.
permetté porlik teraszok ereszén
az utcafront homlokzata
hatalmas viharvert
vásott porcelánfal
villanása átragyog szőlőleveleken
megtépázott kopott szőlőleveleken
akár csészefalon. a kínai
látja feltűnni a napot levélzöldön át
csészébe pergett színeken át
látja a csészét üresen
patyolattisztán.
Agyagfej
a vihar partra vetett
egy tengeri nimfát ábrázoló agyagfejet
fejtartásából látszik
hogy valamit tart a kezében
nyaka védelmezőn ráhajol
leginkább egy vidéki lányra hasonlít
aki bálba készül
arcára oktalan bánat ül ki
most óvatosan lekaparod arcáról a meszet
hogy kifürkészhesd min tűnődik
alszik talán álmodva édesdeden
mintha neszező mezőn feküdne
de arcán a jobb szájzughoz közel
agyagba nőve ott egy anyajegy
mit hajtinccsel próbál palástolni
alakja olyan mintha ujjal
nyomták volna oda
a jobb kéz kisujjával
és túl régóta keletkezett ahhoz
hogy elég legyen egyszer kitapintanod
egyetlen egyszer hogy
ne jusson eszedbe soha többé
annyi történt nem több
hogy ízlésedhez idomult formája
megkívántad
és nem hagyhattad érintetlenül
nem a gyümölcsfák
nem a gyümölcsfák szomorítanak téged
szitáló esőben alkonyatban
és nem az ázott füvön rozsdásodó
kerti szerszámok
jól tudod az ősz melankolikus
de képes vagy-e végignézni
ahogy vérbükklevél horzsol föl
egy titkos napsugarat az utolsó utáni pillanatban
anélkül hogy észre ne vennéd a fonott kosarakat is
rohadtan és félig összeroskadva
mintha volna még ki fölemelje őket
távolról várt kései érkező
A folyó titka
ez a táj egy titokra hasonlít
mert a folyó láthatatlan
innét ahol vagyok
éppen ezért ez
az a táj ahonnét legkönnyebben
tudnám nélkülözni magam
zöld hegyei kék csúcsai közt
személyem
vérig sérti a ruganyos hajtásokat
ám nem tehetek másként
így kell tennem
mert egyedül én tudom
a szentjánosbogarak hogyan világítják ki a folyót
midőn sötétség borul rá
nem nem úgy mint most mikor a domb
kaptatókat csavar ki a láthatárból
a türkiz víz hályogot gőzöl fölé
de még a tengerhez siető
fák is arról suttognak
hogy én vagyok a folyó titka
Kyria Dora háza
Hegyek vetnek árnyat a házra hajnalonta.
Este a ház árnya mászik föl a hegyre.
Két szemközti ablak nyílik,
átsuhan a házon a Nap,
és meggyullad egy aranyeső a hegyoldalon.
Kikötőre látni a harmadik ablakból.
Víztükör alatt kúszik a napsütés,
húzódik két mély hajócsatorna:
egy a bejövő, egy a kimenő forgalomnak.
Esténként az ablakomból nézem,
ahogy kifutó hajókon csillan a fény.
A behajózók fekete árnyékok.
Azokra a dolgokra…
Azokra a dolgokra, melyeket sajtpapírra írok,
sohasem emlékszem, és a lapok mindig elvesznek.
Ebben és ebben az utcában, mondom, ez és ez lakott.
Azokat a dolgokat, melyeket leírni elmulasztok, sohasem felejtem el.
Így válik el az absztrakttól a konkrét.
Nem virágokra gondolok, hanem mindig egy kitüntetett virágra,
és nem emberekre, hanem arcokra, melyeket szemügyre vettem.
Azok, kiket elsodort a szél, nem érdekelnek.
A többiek néha-néha vádlón rámtekintenek,
mintha ők is látták volna a táblát betűk nélkül.
Arcomon tavaszi napfény…
Arcomon tavaszi napfény sütkérezik,
hátamon az évek összeszorított láncszemei vicsorognak.
Ülök a teraszon félálomban, előttem dél,
hátam mögött észak,
évek óta tanulom itt, hogyan ne zuhanjak előre,
bele a tenger csillogásába.
Ahogyan egyetlen távoli motorzúgás
sem ébreszt föl teljesen soha többé.
A szemhéjamat olyan nehéz fölemelnem,
mint sűrű utazásokat számon tartani,
melyek olyan közeliek voltak,
hogy egyik városból magamra láttam a másikban.
És sorakoznak csendben az évek,
mint vasszemek a láncon, vagy sövénynek
támasztott gereblyék.
Annyi szobából…
Annyi szobából, amennyiben valaha jártam,
réges-rég építhettem volna egyetlen nagy házat
fürdőszobákkal, kristálycsillárokkal,
autókkal, garázzsal, személyzettel,
– vendégeskedő családtagokkal,
udvar felőli üdvrivalgással,
szapora lábakkal és makacs ételszaggal.
Ha tóparton sétálok őszidőben,
és kalapácsok, fűrészek robaját hallgatom,
azon tépelődöm,
vajon én magam építkezem-e itt,
s ki fogja a számlákat fizetni?
Magam előtt sorakozót látok,
sötét ruhás díszszemlét a gyepen,
feleségemen decens, fehér viktoriánus gallér,
oldalán szobalány, szakács,
behűtött pezsgővel készenlétben.
– Pillantásuk belefúródik a blendenyílásba,
fényképezőm lencséjébe,
mosolyuk szótlanul arcukra fagy,
mikor – most repül a kismadár! – bebújok
a fekete vászon alá.
Mintha rácsapnék egy felfújt papírzacskóra.
Milyen volt első reggelem
abban az olcsó hotelben, Alexandriában!
Napfény, a türkizkék falon kupolák,
minaretek árnyképe,
könnyű párában oldódnak, mint a cukor
és a morajló kikötő,
mely végtelen kulcscsomó a világhoz.
Amíg szabad lehettem, föltáratlan torzó,
zuhanni kezdtem az ismerős, szomorú szobákból,
és minden ismeretlen térből, mely reám várt.
Hiszek a véletlenben
Hiszek a véletlenben
mely felold
minden véletlent:
a napot a napok sorában
mely feloldja a sort
és az álomittas
véletlen mosolyt
mely az álmot
valósággá varázsolja
és a valóságot
véletlenné.
Meditáló teve
A fehér, hóval borított hegyek odakint,
a tavaszzöld sztyeppe mögött
teszik sztyeppévé a sztyeppét,
de a tavaszzöld sztyeppe
egyszersmind
hegyekké teszi a hegyeket,
így lesz a sztyeppe sík és lehatárolt,
és ezért lehet rajta fölegyenesedni,
figyelni a hegyeket onnan, amíg
csak hó lepi el őket.
Chora
A napok végigköltöztetik falaikat a városon.
A fehér falak egyre kevesebben lesznek,
és a fényük egyre intenzívebb.
A kék falak egyre sokasodnak.
Falról falra velük költözünk…
Minden házban laktunk már,
minden utat a végéig követtünk,
és a másik végén jöttünk ki mindegyiknek, ott,
ahol minden fal kék, és csillagok boltozódnak föléjük, oda,
ahová korábban rózsák húzódzkodtak a napfényben.
Eufrátesz
Azok is, akik lapostetőkön mászkáltak,
és a holdfény lepedőit teregették,
a tiszta ágynemű hullámzó
illatában hemperegve azt hihették,
ilyen estéken, virágzó almafák alatt
valahol egy tűnek kell lennie,
ami az egészet összetartja és leszorítja,
és érezték a fájdalmat az elmondhatatlan tudata fölött,
birtokában a csodafegyvernek, mely vágyik rá,
hogy feltalálják, de feltalálva visszafelé sül el.
Átadás
Átadom magam a külsőségeknek
ugyanazzal a magabiztossággal, amivel elkerülöm őket.
Hegyek és víz, fák és árnyak
lefordíthatatlan jelei egymásnak.
A délután átcsörtet a lombon,
azzal a hanggal, amit a lomb hallat délutánonként.
Az ezüst csat
A júniusi szellő vékony ruhát
tapaszt a lány testéhez, aki hordja,
és kis napernyő alatt álldogál
az evezős csónakban.
A ruha fehér,
a bal mell fölött ezüst csat tartja össze.
A tenger tejszerűen kék.
A parton emberek csíkos fürdőruhákban.
Fürdőházak és jégtorták.
Mivel alulírott evez,
számukra úgy tűnik,
mintha a lány egyedül csónakázna,
és ugyanaz a mozdulatlan erő hajtaná,
mint ami ezüst csatként szorítja testére a ruhát,
nehogy elrepüljön.
Alkonyati dal
Emlékszünk-e még a szóra,
mit a száj biztonsággal ejt ki,
s mi az ajkak hullámmozgását követi?
A csók ismeri,
bár puszta nádsusogás.
Aki furulyát vág abból,
tudja, milyen hosszú,
milyen rövid legyen,
hogy a fekete láp
hazáig vigye hangját.
A beszélgetés a fákról…
A beszélgetés a fákról
csak bűn,
ha a fák nem szólnak bele,
és az este csak a nap lezárása,
ha a haloványuló fény nem hagy
néhány piszkozatot tisztázatlanul.
A szél ilyenkor
átfúj
az eukaliptuszfák levelein,
csillagokat dideregtet –
a kezem és a szívem
csak árnyékai e remegésnek,
ahogy egymás reszketésének is.
Freskó
már majdnem elaludtam
mikor egy fekete érzés
tolakodott a fehérek közé
melyek épp kirajzolódtak
mindent elsöprő volt mint egy földrengés
ám tartósabb
minden megkérgesedett minden megrepedezett
az életem freskóvá merevült
ezeréves fogság
állt mögöttem
mikor újra megtanultam mozogni
és akkor mi van ha valaki más
karjában fekszel?
mégis el kell tűnnöm
a sötét penészes szobán kívül
megvizült a nap
beszáradt erdők mártóznak meg a tengerben
és esténként
fiatalok pajzánkodnak a hidakon
éjjel olyan könnyű lesz az álmom
mint fehér kő árnya a víz fenekén
Három virágvers
1.
Mikor felnéztem, az eső már elállt.
A nap egy fehér mandulavirágos ágba akadt,
szemembe világított, mint egy vallatólámpa,
és ráöntöttem a kávét megválaszolatlan leveleimre.
2.
Fehér virágok és fekete magvak
osztoznak a tavaszi éjszakán:
nem tudok aludni
és mert nem tudok aludni
nem tudok aludni.
Ugyanebből az okból
repülni sem tudok
és így
neked sem tudom elhozni
a virágzó ágat
mielőtt kizöldül.
Ugyanaz a hold
nem süt a te városodra
amelyik az enyémre sem.
Te is tudod mert látod
itt hogyan süt.
3.
Az almafavirágok fényzuhatagja
ólommá dermedt
és a kert síkká változott.
A lassú évek után
gyorsak jöttek
Kinyitottam egy fiókot
és elszomorodtam.
Nyersfordító: Molnár Fatime
Ez a mű nem található meg egy kötetben sem.