Virágvasárnapi zsákbanfutás
Jog, irodalom és politikai filozófia napjainkban
Jog: az önnön farkába harapó kígyó?
Egy magamfajta fiatalember az egész világ birtoklására vágyik. Nem a Minden Titkok tudójává elszegődött Ady zseniális gőgjével írom ezt, csupán a teljességvágyból kiábránduló fiatal felnőtt tárgyilagosságával. Az egyetemen e kamaszos hevületet maga mögé utasító igazságként tanítják, hogy napjainkban a társadalom tudásterületek cserepeire hullott szét – acentrikussá vált –, ebből következően – ferdíthetjük maivá Bessenyei György szállóigéjét –: minden tudós a maga nyelvén tudós, de az idegen szakmáén sohasem . Az értelmiség tagjai, akik a társadalom indulatait vagy álmait hivatottak nemzetté gondolni és mondani, a társadalomelméleti dogmák szerint ezért sem érthetnek szót egymással, diskurzusuk zavarosan egymás mellett elbeszélő metanyelveken folyik, vagy pedig a másik feladatába beleártva magukat nem kerülhetik el, hogy rájuk ne üssék a „kontár” billogot.
Mindennek ellenére, sőt e tézist tagadva kezdtem foglalkozni a jog és irodalom jogbölcseleti vizsgálódásaival, melyeket amerikai eredetükről lemetszve ültettem át egy merész gondolatkísérlettel a magyar kultúr- és politikatörténet sajátos meghatározottságai közé. Mivel mi, magyarok fiatalkori tanulmányainkból kilépve rögvest a történelemben találtuk magunkat mindig is, a történelem pedig kortársi szemszögből politika, sokan és sok helyütt bizonyították már, az irodalomra nálunk hogyan osztott különféle históriai időkben politikai szerepet a közösségi felelősség.
Éppen ezt az irodalmi jelmez- és kelléktárat látszott fölcserélni a politika a rendszerváltozás óta a jogászi gondolkodásmódra. Emez olyannyira erőszakosan gyűri maga alá a politikai közösség önismeretét, hogy szinte kizárólagos igényt jelent be fogalmi apparátusával, logikájával, kognitív mintáival és intézményrendszerével a társadalom megjelenítésére, legalábbis ami annak tudatunkban kirajzolódó képét illeti. Mellékesen jegyzem meg, hogy a jog depolitizálása felszínes óhajának ellenkezőjét látom kívánatosnak: dejurizáljuk a politikát! Napjainkban a jogi szféra túlterheltsége, a vele szemben táplált elvárások túlzottsága kelti sokakban azt az érzést, hogy ha a jogrendszer alapja, az alkotmány változna, a hibák kiköszörülhetők lennének. Előbb kell azonban lélekben tisztálkodni, jogot és politikát helyretolni, és csak azután felvenni az új alkotmányt mint új ünneplőt, hacsak rá nem ébredünk időközben: a régi éppolyan szép.
A társadalomban – tetszik vagy nem – mindnyájan össze vagyunk kötve. Egy jogrend foglyai vagyunk, a közös nyelv és emlékezet minden esetleges értelmezési zavara ellenére valahogyan „ugyanarról beszélünk”, még ha tagadjuk is, hiába lehet ugyanis másként megfogalmazni a kérdéseket, hiába törjük morál- és nyelvfilozófiák kerekébe életünket: az emberi természet és a nemzeti sors lábunk alól kirúghatatlan fundamentum. Ha vesszük magunknak a bátorságot ahhoz, hogy társadalomról beszéljünk, hogyan is ítélhetnénk el a diszciplínák határsértőit? Gondoljuk csak végig, mennyi igazságot fogadtatnak el velünk a jog nevében anélkül, hogy civil meggyőződéseink demokratikus kontrollja alá kerülnének! Amennyire elvárásaink hajlamosak túlzásba esni a joggal szemben, a mindenkori politikai hatalom annyira használja ki a helyzetét, hogy tudatlanságunkkal visszaélve jogi kényszernek tüntesse föl túlhatalmi ambícióit. A mai Magyarország fejlődési ütemét, az állam hosszú távú társadalmi rendeltetését és középtávú céljait, irányvonalait kijelölő vezető réteg (enyhébben fogalmazva: annak túlnyomó többsége) a jognak olyan felfogását vallja és hiteti el a közvéleménnyel, mely túl azon, hogy leegyszerűsítő, a jogbölcselet XVIII-XIX. századi kodifikációs törekvéseit tükrözi, legrosszabb esetekben a szocialista normativizmuson alapul. Ennek lényegét két jellemzővel körvonalazom most: egyrészt él a vezetőkben egy fanatikus hit, mely szerint a legaprólékosabb szabályozással az életvilág minden rezdülése lefedhető; másrészt a jogállamiság (egyébként sokat vitatott) mibenlétét a formális garanciákat kizárólagosnak posztuláló elméletek vonzásában definiálják. Természetesen nem kívánom azt sugallni, hogy a jelenkor elméletei mind teljes mértékben szakítanak a jogállamiságnak a modern polgári demokráciákra hangolt formális koncepciójával, de azt mindenképpen, hogy a közírók nagy része is (akiktől a „külső” kritika érkezhetne) obskurusan viseltetik ebben az irányban. Mi az, ami e két tételtől eltávolíthat bennünket? Nem kis részben az a változás, mely emberképünkben bekövetkezett a XIX. század óta, és amelyet itt nem részletezek. Meglátása, hogy az ember nem csupán individuum, de egy kollektívum része is, nem csupán „érdekeinek eredője” (intellektuális), de affektív és spirituális. Jóllehet ezeket a megállapításokat nem tekinthetjük a modernség egyértelmű hozadékának, ám a jogszabályok narratívája eladdig nem számolt ilyen bonyolultan összegezhető erőhatásokkal. A másik, ennél témám szempontjából fontosabb axióma: a jog sajátos értékvilága nem rekeszthető el a jogon kívüli (metajurisztikus) előírásoktól, melyek egyébként a jog intézményrendszerébe szerencsés esetben történetileg beépülnek. Ez az a pont, ahol a jogbölcselet iskolái hagyományosan kezdenek elbeszélni egymás mellett. Ha hiszünk abban, hogy egy társadalom nemcsak széttartó diskurzusok kusza halmaza, hanem összetartja valami (ez látszólag konzervatív politikai filozófiai alapvetés, valójában azonban a demokrácia egyik sarkköve), akkor éppen a jognak, a politikai közösség magán- és közjellegű viszonyait alapvetően szabályozó jelenségnek önmagába záródását (ezt nevezik általában szakmaiság nak, technokráciának, amitől Bibó is óvott) nem fogadhatjuk el. Az „ami törvényszerű, az helyes” érvelés ad absurdum vitelével a politika önnön voluntarizmusát támasztja alá, ebbe pedig nem fér bele, hogy a „partvonalon kívülről” bárki bekiabáljon. Ennél a kijelentésemnél kétszeresen szűkítenem kell a politika szó jelentésén: nálunk a szocialista hagyományokból fakadóan a civiltársadalom politikai szerepvállalását nemkívánatosnak szokás bélyegezni, ezért a mindennapi jogalkotói munka köztudottan nélkülözi a „társadalmi vitát”; másfelől a jogalkalmazás (bíróságok, közigazgatás) politikai jellegét, annak tarthatóságát vagy egyenesen kívánatos mivoltát a továbbiakban veszem górcső alá. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy a helyzet ennél nehezebb. Az exegétikus törvénypozitivizmus, mely a jogot az írott törvénnyel azonosítja, és a természetjogi felfogások között széles az átmenet. Később térek ki arra röviden, ez miért nem szükséges, hogy elbizonytalanítson bennünket.
Hogy a kultúra hogyan differenciálódott az emberiség történelme során, szintén közkedvelt filozófiai téma. A jog művészetből alakult tudománnyá, mely tudományos világkép önhitt abszolutizmusa a pozitivizmus virágzása után megkérdőjeleződni látszott. Érdekes, hogy a demokratizálódás, vagyis a döntéshozatalba a társadalom mind több csoportjának bevonása is elősegítette a szakmaiság korábban áttörhetetlennek látszó jerikói falainak leomlását. A totalitarizmus tragikus tapasztalata nem egyedüli oka volt ennek a folyamatnak, bár a természetjog újjáéledéséhez, vagyis a formális jogállam-teóriának materiális felé való eltolódásához történetileg a szélsőséges jogi voluntarizmus tapasztalata vezetett. Az irodalom sem véletlenül járja az ellenkező utat (persze csak akkor, ha hagyjuk!), „tudományosodik el” egyre inkább napjainkban, hiszen az olvasók megcsappanása, az érdektelenség vörös szőnyeget terít a dohos elméletek egyetemi küszöbéig, ahová a divatos teóriákba beavatottaknak nyílik bebocsáttatás, de a közös gondjaink iránt fogékony elméknek ritkán. Az irodalom szerepváltozása kiválóan demonstrálja, miként szorul vissza a civiltársadalom igénye a politika befolyásolására, mintha egy demokrácia önjáró „jogi robot” volna.
Mielőtt jogbölcselet és irodalom összejátszását szemügyre venném a jelenlegi politikai helyzetben, igyekszem eloszlatni egy filozófiai téveszmét. Ez az említett idolum számtalan megközelítésben ismert, ezúttal Vajda Mihály jogbölcseleti értelmű Rorty- és Kundera- interpretációját veszem alapul. A probléma a totális szkepszis és az „esszencializmus fanatizmusa” között feszülő morális ív ben rajzolódik ki, melynek egyik végpontja a regény, másik pedig a líra. „Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamennyi addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen.” A regény mint ami a „humor szelleméből született”, „a játék és hipotézisek birodalma”, nem állít semmit, tehát a demokrácia műfaja, míg a líra a költői én világát egyedül érvényes elbeszélésnek tekintő, kizárólagosságra törő, zárt normatív szerkezetű, ítéletalkotó, lázadó. Tehát a líra a verbális diktatúra maga? A lírában minden állítás igazzá válhat, „a lírai költőnek semmit sem kell bizonyítania; egyetlen bizonyítéka az élmény pátosza”. Ezek szerint a demokrácia fecsegés éből a jog bármit igaznak ismerhet el a törvényhozás vagy a bíró szituatív mérlegelésekor, a jogszabályokat alkotó és az azokat értelmező, érvényesítő politikai hatalom (az állam, a kormányzat, illetőleg a jogalkalmazás) kénye-kedve szerint változtathatja állásfoglalását. Legitimációjához elegendő lenne az alkotmánynak processzuálisan eleget tennie, praktikusan maga mögött tudni az éppen szükséges parlamenti többséget; mert ha bárki „felsőbb” mércére hivatkozva, tehát természetjogi aspektusból von kétségbe egy hatalmi aktust, netalán a hatalomgyakorlás egészét, akkor a lírai diktatúra vádja éri.
Jogunk tehát ironikus lenne? A jogtudomány abba a tévhitbe ringat mindnyájunkat, hogy kiiktatta az esetlegességek egész sorát, miközben nem tett mást, mint a kizárólagos döntés kiváltságát a mindenkori politikai hatalomnak játszotta át. Ám ne tévesszen meg senkit ez a látszat! Ha nem is a jogi szakmaiság maga, de a jogba épített számtalan „kívülről érkező” értékmérő alkalmassá teszi a jogrendszer vezérelte társadalmakat („jogállamokat”) arra, hogy a demokráciát ne hagyják kiüresíteni, a „legyen” mint zsinórmérték ne szorítkozhasson a döntések formális ismérveire. Ha a jogszerűség kritériumának vizsgálatakor „nem jogi” szempontokat is igénybe veszünk, akkor bizony azok is jogivá válnak. Az ilyenek igénybevétele pedig, ezt kívánom megindokolni, szükségszerű és kívánatos. „Az intézményes politika tökéletes formája a totális modern diktatúra, mely mind a gazdaságot, mind a társadalmat központilag akarja irányítani az indoktrinált emberek beleegyezésével. A liberális demokrácia ugyanezt akarja azzal a különbséggel, hogy az emberek beleegyezését látszólag önkéntes alapra helyezi, amikor azt ajánlja, hogy a biztonságért és a jólétért cserébe mondjon le az élet – nem a történelem – alapvető kérdéseiről.” Lánczi András gondolata akkor fog beteljesedni, ha szabadjára engedjük a szakmaként felfogott jogot , mint valami újabb gólemet, és elhisszük, hogy intézményei féken tartják a hatalmat. Pedig az intézményeket ugyanúgy emberek működtetik a maguk hús-vér valójában, tehát a „törvények uralma emberek felett” arisztotelészi tétel álszent és látszólagos. Csakhogy a valódi demokrácia alapja nem az intézményesült relativizmus , a regény jogtudományba oltott világa, hanem a materiális értelemben felfogott jogállam; nem kevéssé azért, mert a demokrácia maga olyan értékhierarchia, melyet a jog sem írott, sem gyakorlati értelmében nem sérthet.
Egy jellemző vélemény a jog magányosságáról
A jog és irodalom jogbölcseleti megközelítéseit segítségül hívva két írás rövid elemzéséből indulok ki, melyekben mintha ez az irányzat éledne fel, immáron Magyarországon is, a hideg spekulációkat félrelökve: „élesben”. Csoóri Sándor és Nádas Péter esszéi két értelmiségi elementáris erejű igényét fejezik ki, hogy visszahódítsák a társadalmi önismeret feletti diszponálás jogát attól az uralkodó jogi felfogástól, melyet most egyszerűen szakmaként felfogott jog nak nevezek. Ez előtt a két dolgozat előtt ért Esterházy Péter megdöbbentő állásfoglalása: egyrészt azt állította, hogy „a legitimáció a törvény, a lex kérdése” volna, nem pedig a „vélekedésé”, másrészt pedig ráerősített arra, hogy saját hazugságainkkal kellene inkább szembenéznünk, értsd: mivel a választók megnyerése céljából hazudott a miniszterelnök, a hazugságban – akárcsak a kádáriban szerinte – mindnyájan benne vagyunk. Esterházy saját posztmodern esztétikája alá szubszumálta a magyar politikát, melyben az erkölcsi helyi értékek állandó mozgásban vannak, s amely szakít a mindent helyre rántó metafizikával. Ha elfogadjuk az író esztétikáját, és azt tesszük a demokrácia alapelvévé, nevezetesen hogy a politikai közösség divergens erkölcsi értékkészletéből csak a törvény szava döntheti el, mit rendel a „legyen” tartomány elemeihez, ugyanazt az anakronisztikus jogbölcseletet nyerjük ki, amelynek tarthatatlanságát a jogi praxis mindennél előbb mutatta ki. A legitimáció egyfelől a formalitás, a lex kérdése (a politikai hatalom rendelkezik-e a parlamenti többséggel), másfelől viszont a ius kérdése is, mely utóbbi jogbölcseleti látószögből tekint a problémára. A létező formális jog azonban filozófiai gyökerekből táplálkozik, ezeken át lélegzik , tart kapcsolatot a realitással.
Nádas érvei teljesen mások (A magyar államhatalom esztétikája ). Alcíme (Prókátorok és fiskálisok áfiuma ellen való orvosságról ) már azt sejteti, hogy a jogi rendszerműködést éri kritika, ám hamar rádöbben az olvasó: csalódnia kell. A képviseleti demokrácia (mivel később a népszavazás kérdéskörét érinti, ezt a kategóriát használja) rendeltetésszerű működésének feltétele, hogy az intézmények „ne pártpolitikai szándékot kövessenek, hanem a hatalommegosztás elvét és a szakmák logikáját”. A sokat emlegetett hatalommegosztás szükséges, ámde önmagában elégtelen feltétele a formális jogállamiságnak is, a szakmaiság pedig (melynek a hatalommegosztás alkotmányban lefektetett „logikájához” tartozik) a fentebb ugyane jelzővel kritizált elméletből ered. Mit érthet Nádas azon, hogy egy döntés szakmaiságáról a szakma maga és az állampolgárok vitáznak? Ha egyszer már a szakma tudományos alapon döntést hozott, nem látom be, miként lehetne vitatkozni ezzel. Ki vitatkozhatna legalább annak a lehetőségnek az elvi fennállása nélkül, hogy neki bármilyen módon érvényesíthető igaza lehet a döntéshozóval szemben? Ebből viszont az következik, hogy nem szakmai indokok főszerepet játszhatnának. A jogi mechanizmusokba be vannak építve korrekciós csomópontok, mint mondjuk a jogorvoslat, de a folyamat legvégén mégis egy személy dönt, aki megfellebbezhetetlen; ami meg a döntési algoritmuson belül történik, mind-mind a szakmaiság intézményes kiteljesedése felé mutat.
Nádas a szakmával folytatott diskurzus fenntartásához azt az igényt fogalmazza meg, hogy az állampolgárnak legyen „absztrakciós képessége”, filozófiai tanultsága, és hogy tudományos kérdésekkel szemben ne legyen közömbös. Nem tételezem föl, hogy a szerző maga mondaná meg, kinek eléggé kifinomult az absztrakciós képessége, és hogy ki az, aki a filozófia terén minden tekintetben elég művelt. Nyilván vitaképtelennek tartja azt, aki e tulajdonságokkal nem rendelkezik. De mi történik akkor, midőn az állampolgár tudományos kérdésekbe szól bele, holott nem szakmabéli? Kívülről visz be értékeket a jogászi szubuniverzumba! Aligha gondolja Nádas: azért szól bele az állampolgár jogi kérdésekbe, hogy aztán esélye se legyen befolyásolni egy ügy végső kimenetelét. A másik felmerülő kérdés: valóban előírhatja a demokrácia, a népuralom, milyen tulajdonsággal rendelkezzen a nép? Ha csupa művelt, okos, becsületes állampolgár élne a politikai közösségben, nem lenne szükség formalizált jogi eljárásokra; sőt talán jogra sem, mert mindenki hézagmentesen egyetértene abban, ki köztük a legműveltebb, legokosabb, legbecsületesebb, és az ő művelt, okos és becsületes ítéleteiket elfogadnák jogvitáik során. Éppen ellenkezőleg! A legnagyobb kihívás a demokráciával szemben az, hogy nem csak ilyen emberek vannak, holott az ő szavazatuk ugyanannyit ér, mint bárki másé, s ezért mellette szóló érv, hogy a szókratészi etikai intellektualizmus („aki bölcsebb, tisztességesebb is”) hamisságát igazolta a történelem. Mert a demokráciák axiológiai problematikája egyidős a fejlett civilizációval, intézményes működéseik az erre adott választ finomítani igen, de megoldani nem tudták.
A legnagyobb ellentmondás azonban az, hogy Nádas sem nélkülözheti morális megfontolások bevitelét a jogba, hiába posztulálja esszéjében imigyen. A hivatalos személyekről szólva is úgy fogalmaz, „hivatali idejükben nem a meggyőződésük etikájának, hanem a felelősségük etikájának kell eleget tenniük”. Hogyan? Mit jelent a „felelősségük etikája”? Rögtön utána az egyetemes igazságok és erények képviseletéről való lemondást írja elő a bíróknak, közjogi méltóságoknak. Jogbölcseleti kérdés: a hivatalos személyek (olyan értelemben használva: akik a jogot „teszik”: ügyvédek, bírók, közjogi méltóságok stb.) külön tudják-e választani meggyőződésük és felelősségük etikáját, és ha igen, ez vajon kívánatos-e. Nádas két állítása összeférhetetlen: a hivatalos személyek, akik felelősségük etikáját hivatottak képviselni, nem „hagyhatók magukra törvénykönyveikkel”, ugyanakkor csak a törvénynek szabad engedelmeskedniük. Ez a kijelentés még Nádas expliciten kinyilatkoztatott doktrínájának fényében sem nyer létjogosultságot: „az erkölcsnek nincs országos összege”. Bármennyire tagadja, ez egyfajta erkölcsi relativizmust jelent, nevezetesen, hogy egy politikai közösségben morális pluralizmus van. Sok tekintetben lehet. A Magyar Köztársaság korlátozott feltételek mellett engedélyezi az abortuszt és a passzív eutanáziát, azonban ha bárki úgy érzi, hogy mindezek erkölcstelenek, megteheti, hogy nem él állampolgári jogainak egyikével-másikával. Mint ahogy az állampolgári jogosultságok lényege, hogy nem kötelező élni velük, sem a választáshoz való joggal, sem a mozgásszabadsággal vagy egyéb alkotmányos szabadságjogokkal. A politikai moralitás sztenderdjei, toposzai, regulái éppen ezektől különböznek abban, hogy betartásuk nélkül a politikai közösség alapvető jogrendje sérül; tehát minden más jogosultság és kötelezettség üres formasággá degradálódhat, illetőleg jogalapját veszítheti. Mert bár senkinek sem kötelező szavazni járni vagy beutaznia az országot, ha úgy dönt, hogy szavaz, a magyar választási jog alkotmányos alapelveit sértő választási törvényt nem fogadhatván el a Parlament, az államnak garantálnia kell az alkotmánynak megfelelő törvény érvényesülését; és azt sem korlátozhatja indokolatlanul és szükségtelenül, hogy egy magyar állampolgár oda utazzon, ahová csak akar. Sőt, ezeket az alapelveket a megkívánt többség sem változtathatja szabad belátása szerint. Mit szólnánk egy olyan szabályszerűen megalkotott, elfogadott és kihirdetett választási jogszabályhoz, mely az „általános, egyenlő, közvetlen és titkos” princípiumokat ellentétükre fordítaná? Jogállamról beszélnénk-e még? Robert Alexy eljátszadozik a következő performatív ellentmondással: működőképes lenne-e, ha egy ország alkotmánya úgy kezdődne, „X független, demokratikus,igazságtalan köztársaság”? Gondolkodásunkban vannak gyakorlati fogalmi kapcsolatok, melyek nem engedik, hogy ami független, demokratikus köztársaság, az egyben igazságtalan is lehessen. Ettől természetesen még nem szükségszerű, hogy a politikai közösségben egyetértés szülessék arról, mi minősül igazságosnak, és mi nem.
Apolitikus-e a jog?
Nem mehetünk el e két probléma, vagyis a hivatalos személyek politikai moralitásnak alávetett jogalkalmazása és a jog erkölcsi értelmének kérdése mellett anélkül, hogy kibontsuk. Úgy vélem, Nádas Péter jogfilozófiai járatlanságának köszönhető, hogy nem vetette nagyobb súllyal latba egyiket sem. Az pedig legalábbis meghökkentő, hogy egy felelős értelmiségi jelöli ki a jogi rendszerműködés irányául a dogmatikus, pozitivista felfogást, mely igencsak kevés „valóságot bír el”.
A jogalkalmazás moralitása a jogbölcselet közkedvelt témái közé tartozik, hiszen ellentmondásosságával hamar szembesült a jogászi praxis. Főként a bírák tevékenysége áll ennek a centrumában, a bírói hatalom mibenléte, ahogyan a speciális interpretációs folyamatban az életvilág diffúz eseménysorából jogesetet, a törvényszövegből jogi normát képeznek, e kettőt egymáshoz közelítik; továbbá a határozathozatal mikéntje, az érvelés jellege. Most az utóbbi morális aspektusait villantom föl érintőlegesen, amennyire feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érvelésemben tovább léphessek. A joggal foglalkozók tapasztalata, hogy egy jogi norma „egyszerre túl szűk és túl tág” ahhoz, hogy az életvilág minden jelenségére alkalmazható legyen. Hiába hivatkoznak sokan a „törvényszövegre”, ha bizonyos nehéz esetek eldönthetetlenek a fogalmak Herbert Hart-i „nyitott szövedékűsége” (szemantikai extenzitása) miatt. Bentham a törvénypozitivizmus hajnalán úgy okoskodott, hogy a népszuverenitás érvényre juttatásának eszköze a minél precízebben megfogalmazott „szöveg”; nehogy a bírák erkölcsi meggyőződése alázza porig az állampolgárokat, hanem a parlament. Hamar kiábrándult ebből a gyakorlat, és rámutatott, hogy hézagmentes szabály nem hozható. A XX. századi jogbölcselet egyik fő feladata volt megbirkózni ezzel, kezdetben a jogot igyekeztek megkettőzni „szigorú” és – speciális esetekben alkalmazható – „méltányos” fajtákra; majd a német szabadjogi iskola voltaképpen „megkerülte” a jogot; az amerikai realizmus egyenesen a „felnőtt ember apapótlékának” (Jerome Frank) állította be a bírót, mondván, ugyanaz a bíró sem hozná ugyanabban az esetben kétszer ugyanazt az ítéletet. A leghatékonyabbnak és leginkább konzekvensnek látszott „elvek” alapján megválaszolni a „nehéz eseteket”; tehát a bírák mérlegelési jogát kiterjeszteni ahhoz, hogy a szabályozás mögöttes céljának megfelelő döntés szülessék. A bíró lehetőleg ne teljes személyiségével határozzon, hiszen ez a társadalomban uralkodó erkölcsi pluralizmus miatt inkonzisztens bírói gyakorlathoz vezetne; de ne is tegyen úgy, mint aki a klasszikus nyelvtani, logikai, rendszertani és a törvényhozó szándékát fürkésző történeti szövegértelmezéssel bármilyen jogi konfliktust képes megnyugtatóan rendezni. Ez ugyanis öncsalás.
A demokratikus jogelvek politikai filozófiai alapvetések leképeződései, összességük tehát egy közösség „morális evangéliuma”. A jogpozitivizmus, mellyel esszém elején egyszerűsítettem, a mai napig nem tudott elméletileg sem igazi választ adni a gyakorlat ilyetén kihívására. Betham és Austin normatív pozitivizmusa elismerte jog és erkölcs egymásra hatását, ám e kettőt fogalmilag, intézményelméletileg elválaszthatónak gondolták; s mivel a társadalmi szabályozásban, a kötelezettségek telepítésében és a jogok adományozásában a jog hatékonyabb, ezután csak ezt vizsgálták. Kelsen és Hart módszertani pozitivizmusa az erkölcsi kérdést azért rekesztette ki vizsgálódásaiból, mert „a természetjog minimális tartalma” racionálisan alaptalan lehet, logikai dedukció útján nem vizsgálható. Hart híres könyvét (A jog fogalma) sokan értelmezték, vitatták, de napjainkra egyértelműen körvonalazódni látszik az a végkövetkeztetés, amit Bódig Mátyás így summáz: „a jog autoritásigényét csak politikai filozófiai elvek elégíthetik ki”. Tehát ilyen elvek nélkül egyik jogrendszer sem fungálhat, és ha közelebbről megvizsgáljuk őket, hamar rájövünk, hogy erkölcsi tartalmukat a közösség mindenkori politikai „vélekedése” determinálja. Röviden: ez teremt kapcsolatot a szabályok és fogalmak között, melyek e nélkül üresek volnának. A politikai tartalom filozófiai gyökerei pedig rendkívül sokrétűek, de – aminthogy a fogalmak (pl. igazság–hazugság) szemantikai kiterjedése is korlátozott – egyetlen demokráciában sem lehetnek végtelenül szerteágazóak; mert az életet adó tápanyagok helyett ha mérget áramoltatnak föl a közösség, a nemzet rostjaiba, a demokráciának csupán a váza, az „intézményes” törzse és kérge marad fönn.
Az elvek mint toposzok valóban többféle értelmezésnek, érvelésnek adnak tápot, de a politikai moralitás élteti őket. Az Alkotmánybíróság határozatai (melyek szinte minden esetben „nehéz ügyekben” jutnak dűlőre) ekképpen „bizonytalan neuronelemekből álló biztos rendszerek” (Neumann János); az alkotmányban lefektetett jogelvek és garanciák fényében döntenek, ám egy pillanatig sem kell azt hinnünk, hogy az alkotmányból minden egyértelműen kiolvasható lenne; ellenkezőleg, a politikai moralitás demokratikus olvasatai is eltérhetnek egymástól. Vagy mégsem? Hart szerint (aki Wittgenstein nyelvfilozófiáján alapuló analitikai jogelméletet művelt) a nyitott szövedékűség miatt több döntés is születhetne azonos jogi alapon, az amerikai Ronald Dworkin viszont az „egy helyes válasz” mellett tör lándzsát. Figyelem, ez nem jelenti azt, hogy az alkotmány önmagában rossz lenne, újat kellene írni! Azt kíséreltem meg föntebb bizonyítani, az írott törvény mennyire nem minden, hogy a jogászok morális szocializációján, demokratikus szellemiségén, problémakezelésén, műveltségén mennyi múlik; és hogy ez annál fontosabb, a népképviseleti országgyűlés minél több hatalmat vonna el más intézményektől, a többi hatalmi ágtól a politikai voluntarizmus jegyében. A demokratikus jogszemlélet ezért – Nádas és a mai politika felkentjeinek véleményével ellentétben! – úgy emel be metajurisztikus elemeket, érveket a jogba magába, hogy annak szellemét érvényre juttassa. Az alkotmánybíróság ennyiben a népszuverenitás korlátja (mert a Parlament szavának ellentmondhat), de hosszú távon a jogállami berendezkedés stabilizátora. Nem téveszthetjük szem elől, hogy nyugati demokráciákban sincs másképp; gondoljunk arra, ahogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság ellenezte a New Dealt, majd talált jogelveket a támogatására is; vagy ahogy két történelmi pillanatban kétféleképpen viszonyult a faji szegregációhoz (lásd a Plessy- és a Brown-esetet! ). A jogállamiság így hasonlatos a francia konyhaművészethez. Mesterszakácsok állítják, hogy az alapvető fogások, az ízvilág kitanulása után már szabadon „alkothatnak” bármiféle ételt, attól az még a francia konyha része lesz. Az életvilág eseményei meghatározhatatlanul sokfélék, egyetlen jogszabály kodifikációjakor sem számolhatunk annak feltérképezésével, ezért az értelmezés – mondjuk ki! – esetlegességei nem az önkényességet, hanem a célelvű igazságosságot szolgálják, mint ahogy magának a demokráciának lelket adó morális program sem csupán szövegkérdés. A jogállamiság lényege nem más, mint a meghirdetett és legitim célok felé törekvés az állampolgárok számára átlátható és rögzített lefolyású eljárások során, szűrők, korrekciós mechanizmusok beépítésével.
Sokan adnak ma hangot abbéli követelésüknek, hogy új, pontosabb alkotmányra lenne szükség. Akár így van, akár nem: a hozzá vezető érvelésük ezért hibás, és hibás az is, amiképpen Nádas a népszavazásról született alkotmánybírósági határozatot bírálja, állítván: „az alkotmánybírák nem arra válaszoltak, amiről kérdezték őket, hogy arra válaszolhassanak, amiről nem kérdezték őket”; továbbá „nem értelmezték az alkotmány szövegét, hanem átírták”. Az alkotmánybíróság gyakorlata intézményesített korrekciós mechanizmus a materiális jogállamiság, a politikai közösség morális egybehangzásának fenntartásáért; és éppen akik az alkotmány átírásában gondolkodnak a moralitásra hivatkozva, azok csorbítanák e kompetenciáját, amennyiben pontosabbnak, szélesebb körűnek vélt megfogalmazással óhajtják véghezvinni azt. Nádas a jogi interpretációs technikák közül a legegyszerűbbel számol mindösszesen (interpretatio grammatica), mintha nem tudná, a jogbölcselet évszázadai – évszázadok felszínre lökte társadalmi gondjait figyelembe véve – mennyi egyebet dolgoztak ki! Mindemellett következetes akarok maradni. A társadalmi kommunikációban Nádasnak is joga van beleszólni a jog filozófiai tartalmának alakulásába, de nem önmagát cáfolva; egyet nem értése nem a jog szakmaiságát védelmező értelmiséginek tulajdonítható, hanem Nádas világnézeti elfogultságának, ami – bármennyire tagadja – az amerikai Richard Posner, a mélyen liberális Ronald Dworkin fő jogbölcseleti vitapartnerének relativista álláspontjával rokon. Posner ezen álláspontokkal, az „erkölcselmélettel” szemben fogalmazza meg kritikáját; célja bebizonyítani, miként boldogulhatunk ilyen elméletek nélkül a jog- és a magánéletben egyaránt. A szerző álláspontja, hogy leszólt erkölcsi farizeusai egységes erkölcsöt erőltetnének a társadalomra, ami nonszensz, az erkölcs kultúra- és egyénfüggő, ráadásul az arról vallott jogfilozófiai nézetek nem befolyásolják döntően sem az állampolgárok, sem a bírák megfontolásait.
Itt, ezen a ponton térek ki egy függőben hagyott problémakörre. Politizáljanak-e a bírók? Felfogásom Dworkin nézeteit osztja. A bírók szükségképpen politizálnak és kívánatos is mindez a „jogokra épülő” demokrácia működéséhez. Szerinte a „jogkönyv-felfogás” hívei (lényegében a pozitivisták) kérdéses esetekben a jelentéstani (a jogi fogalom jelentéskörére koncentráló) és a csoportlélektani (a döntéshozók kalkulálható intenciói) megfontolásoknak engednek teret; tehát történetileg interpretálják, egy szabálynak milyen jelentést tulajdonított a jogalkotó egyéb jogi aktusok, előkészítő iratok stb. útján. A „jogokra épülő felfogás” azt kutatja, mihez van erkölcsileg joga az állampolgárnak. Ahhoz, ami a törvényekben le van fektetve, biztosan, ám nem csak ahhoz, mert ha felmerül valamely értelmezési kérdés (mint a népszavazással kapcsolatosan a magyar Alkotmánybíróságon), nem biztos, hogy a történeti értelmezés vezet a legdemokratikusabb eredményhez, az állam maga elé tűzött céljaihoz igazodó kibontakozáshoz, az irányadó filozófiai elvek mozgósításához. A versengő jogelvek és a törvények összeolvasásával kell a bíróknak dönteni a helyes válasz dolgában; a mindenkori szociális összefüggések és – szituatíve – a meghozandó döntések eredményét is szem előtt tartva. A politizálás így válhat nyílttá, áttekinthetővé, a bírói gyakorlat pedig az individuális jogok védelmének legerősebb támasztékává. E nézet két feltevést foglal immanensen magába. Az egyik, hogy van közös morális alapja a politikai közösségnek, a másik viszont döntően liberális, mert az egyéni (szabadság)jogokat hangsúlyozza, az alkotmányba titkolt „morális olvasatot”, ami nem más, mint az egyenlőség az igazságos társadalom alapjaként. Ez csak első ránézésre ellentmondásos, de erről részletesebben később szólok. A moralitás alapja általánosságban minden gondolkodónál az igazságosság, ami a jog és valamennyi intézményes emberi társulás célja, mibenléte azonban vitatott. Nem titkolt tézisem pont ehhez kötődik. Ha nincs az egyetértésnek egy minimális szintje az igazságosság lényegéről, azaz nincsen egységes olvasata az alkotmánynak, nem létezik valódi politikai közösség, nem létezik az állam. Az igazságosság egyfajta moralitásban konkretizálódik.
Mielőtt kibontom, pontosan miben is áll ez jog és erkölcs, valamiképpen jog és irodalom konfigurációjában, rátérek Csoóri Sándor kiáltványához (Márciusi Charta), mely ugyan nem olyan kifejtett, mint Nádasé, mégis közelebb áll a materiális jogállamiság szelleméhez. Két kulcsgondolata: a „morális felsőház” felállításának követelése és az, hogy „egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától”. Mert mit is kér számon Csoóri? Azt a filozófiai közös alapot, melyről eddig is írtam. A kormányzás formája a parlamentarizmus (és nem a köztársaság, a demokrácia!), melynek lényege, hogy bár a „fékek és ellensúlyok” rendszerében az intézmények nincsenek egymással hierarchikus viszonyban, az alkotmányos intézmények közül a Parlamenté a centrális szerep. Ez a centrum a politikai filozófiai elvek egyikének-másikának (később tárgyalt) durva megsértése miatt üresedett ki, és erre utal az is, midőn a köztársasági elnök „felelőssége etikájának” engedelmeskedve deklarálja: morális és alkotmányos válság van. Ebből kilábalni csak a demokrácia morális alapjainak komolyan vételével lehet, mely nem mindig fordítható le a jogi intézmények nyelvére (pl. új választás kiírása, a Parlament feloszlatása stb.), de az alkotmány értékrendjére igen. Hogyan másként fogalmazható meg ez az igény, mint hogy „az emberek jellemétől függ”? Nemcsak a hübriszt elkövető miniszterelnök jellemétől, hanem mindenkiétől, aki a politikai közösség felelős tagja, így köze van ahhoz, mely értékeket visz be a civilszféra kívülről a jog szubuniverzumába a társadalom szellemi gyarapodását, fizikai újratermelődését elősegítve.
Igaz ez akkor is, ha személy szerint a „morális felsőház” ötletét szimbolikusan a demokrácia lényegét érintő megkerülhetetlen problémafölvetésnek, ám gyakorlati megvalósításában kivihetetlennek tartom. Hiszen a demokratikus értékeknek megfelelve oda is emberek választanák a tagokat, ez pedig a Parlament megkettőzéséhez vezetne hosszú távon. Ha ugyanis a felsőházhoz tolódna a politikai hatalom, előbb-utóbb alsóház válna belőle; ha meg a véleményezési joggal beérné, nem lenne erősebb, mint egy jól működő demokráciában a neokorporativizmus megihlette civilpolitika. Ehhez nincs szükség még egy parlamentre.
A materiális jogállam mint a valódi demokrácia
Ha végére akarunk járni annak, mi olyan rossz a mi demokráciánkban, ezek után nincsen más dolgunk, mint hogy a materiális jogállam-koncepciót részletezzük, érintve néhányat a komolyabb kritikákból. Ehhez vissza kell nyúlnunk jog és erkölcs természetjogias megközelítéseihez. Írásom végére bizonyítani fogom, miért problematikus a jelenleg regnáló magyar kormány legitimációja jogbölcseleti szempontból, továbbá releváns indokokat szolgáltatok ahhoz, hogy egy vérbeli jogásznak miként kell ezt belátnia. Előrebocsátom, ami már eddigi soraimból is kiérződött: a Magyar Köztársaság intézményes felépítésével kutyabaj, romlásunk egyedüli oka, hogy a meglévő jogi instrumentumok nem funkcionálnak kielégítően – ezekért azonban nem az írott törvény felel. Beláttuk már, az írott szöveg és a demokratikus gyakorlat között lévő hatalmas űrt elvek segítségével lehet kitölteni. Ezzel azonban nem oldottunk meg igazán semmit, csak egy használható narratívába helyeztük a demokrácia mibenlétét firtató vizsgálódásainkat. Feltesszük a két kérdést: melyek a materiális jogállamfogalom alapvető elvei; és mi a teendő ütközésük esetén, mikor is „többé-kevésbé” alapon kényszerülünk a közülük való választásra? A morálfilozófiát megragadó elméletekkel foglalkozunk, hiszen nem megyünk semmire Hart és Raz álláspontjával, akiket – „az igazságtalan törvény nem törvény” contradictio in adiectio kijelentését egyszerű analízissel tarthatatlannak bélyegezve – nem foglalkoztat, hogy a jogállamiságnak formálisan eleget tévő jogrendszer, mely eléri közvetlen célját (az emberi magatartások irányítását), közvetve jó célokat szolgál-e. A jogállamiság – Joseph Raz szerint − bár mindig nagy erkölcsi értékkel bír önmagában is, csupán a jogot magát mint az erkölcstől elkülönült szférát teszi alkalmassá a politikai közösség által helyesnek tartott törekvések szolgálatára. Tehát egyrészt megszilárdít bizonyos társadalmi viszonyokat (pl. a tulajdonhoz való jog az ingó- és ingatlanforgalom biztonságát), másrészt „az egyéni tervezés szilárd és biztonságos talapzatává” teszi a jogot. Már ezen a ponton meg kell torpannunk! Amikor egy kormány választási ígéreteiben radikálisan az ellenkezőjét állítja annak, amelynek hatalomra kerülve nekilát, olyan mélységesen kielégítetlenül hagyja az állampolgárok jogos várakozásait, hogy a konkrétan okozott károk (pl. valaki az adócsökkentésben bízva kezd vállalkozni) mellett az emberi autonómiát, a kiszámítható cselekvési lehetőségeket, másként a szabadságot korlátozza. A jogszabályok viszonylagos állandósága is alapelv Raznál (lásd: A joguralom értéke című tanulmányát!), vagyis csak olyan gyakran lehet változtatgatni őket, hogy a jogkövetők alkalmazkodhassanak hozzájuk. Ezt lényegében sértette az, hogy a választások előtt a jövőre szóló adócsökkentési törvényt fogadott el az országgyűlés, mikor immáron bizonyítható módon (lásd az őszödi beszédet!) tisztában volt az ország anyagi helyzetével; sőt olyan utaló magatartásokat is tett annak érdekében, hogy az ellenzék bizonyítékai helyett a többségi kormányét higgye el a közvélemény, mint mondjuk az áfacsökkentés. Ez utóbbi intézkedés természetesen nem azért mond ellent a jogállamiságnak, mert makrogazdaságilag ésszerűtlen, hanem mert az állampolgári szabadságot – amit Fuller a jogállamiságban hordozott értéknek vél – súlyosan semmibe veszi.
A hazugság önmagában nem ellenkezik a politikai moralitással, ha a politikai közösség szempontjából elfogadható erkölcsi célt szolgál. Finnis, aki a jognak erkölcsi értelmet tulajdonít, leszögezi, hogy „az igazságtalan törvény is szolgálhat erkölcsi célt”, a demokratikus jogrendszer nem puszta erények megvalósítása felé halad; az őszinteség – mondja az ismert példa – néha kegyetlen lehet. Ugyanakkor az állampolgárok alapvető joga, hogy a döntésükhöz szükséges információkkal rendelkezzenek. A jövőre vonatkozó ígéret olyan információ, melyet vagy elhisznek, vagy nem. Szabadon dönthet bárki, a kormány vagy az ellenzék narratívája áll-e közelebb az őt körülvevő világban tapasztaltakhoz, ám e tapasztalatokat egyik politikai erő sem hamisíthatja meg . Hogy lesz-e szándék és képesség a nyertesben ígéreteinek végrehajtására, szubjektív, hitelességi kérdés; ha a választó téved, magára vessen, ám az elszigetelten élő egyes választókat az információhiány jelentősen béníthatja meg a teljes körű mérlegelésben, s ekkor már döntésük formálissá válhat. Természetesen csupa olyat ígérni, amit be sem szándékozik tartani egy eljövendő kormány, már önmagában immorális, de az ígéretek realitását normális esetben bárki tapasztalatain tesztelheti. Honnan is ismerhetné az állampolgár a döntéséhez nélkülözhetetlen statisztikai adatokat az ország állapotáról, melyek a várakozásait gúzsba kötik, ha a kormánynak alárendelt statisztikai hivatal nem mond igazat; vagy éppen úgy kufárkodik a számokkal, hogy a valósággal ellentétes következtetést lehessen levonni belőlük? A törvény formálisan helyes, a számok megfelelőek, mégis mindennek a fordítottját jelentik.
Az önnön hatalmát féltő miniszterelnök erkölcsileg elfogadható célból hazudott a választóinak? A választási hazugság azért minden esetben erkölcstelen, mert fogalmilag nem irányulhat másra, mint hatalomszerzésre. Egy jogállamban a hatalom megtartása sohasem lehet öncél, ebből a célból hazudni ellentétes a politikai moralitással, mert ez azt prejudikálná, hogy csak az egyik párt van hasznára az országnak, a többpártrendszer jó és rossz moralitásjátéka („az mindenképpen rossz az országnak, ha nem mi kormányzunk”). A választópolgár gondolhatja így, a kandidáló pártok igyekezhetnek ilyen színben feltüntetni magukat; de a közösség valóságképét önkényesen nem deformálhatja egyikük sem e hátsó szándékból azzal, hogy az adott – nem az ígért! – állapotot megismerhetetlenné teszi. Mi másnak hihetne inkább a bizonytalan választó, mint az irodalmi műveknek, a törvényeknek vagy a statisztikai adatoknak? Ha csak saját helyzetét venné figyelembe, nem gondolna a közös morális alapokra, melyek adott esetben önérdekének felfüggesztésével erősíthetők. Annak a jogszabálynak, amelyik ezt a „csalást” segíti elő, megszűnik a jogi kötőereje, csakúgy, mint annak a műalkotásnak az értéke, amelyik „van” és „legyen” metaforikus összeszikráztatásával nem tündöklik föl, hanem morális rövidzárlatot okoz. És megszűnik mindazoknak is, amelyek elfogadására e nélkül nem nyílt volna lehetőség. Így üresedhet ki lényegében a jogállamiság. Jogállamban nem lehet titokban jogszabályokat alkotni, „a jogszabályoknak a jövőre kell irányulniuk, egyértelműnek és kihirdetetteknek kell lenniük”, tehát az ígéretekkel párhuzamosan azokkal homlokegyenest ellentétes, egy szűk csoport által előkészített valódi kormányprogram ennek az elvnek mond ellent. Hiszen nem erre kapott felhatalmazást a kormány a néptől, így a parlamenti legiszláció „törvénygyárrá” silányul, a nyilvánosság kontrolljának lehetősége is elvész.
A jogállamiság – ezúttal már túllépve Razon – a jog léte szempontjából nélkülözhetetlen. Ha a politikai hatalom megsérti a jogállamiság kritériumait, a jog mégsem „szűnhet meg létezni”, mert akkor a politikai közösség is megszűnne, felbomlana a társadalom: bellum omnium contra omnes. Erről nincsen szó, az alkotmányban deklarált értékeknek, melyek mindegyikére morális súly nehezedik, nem vész el kötelező érvénye. Az imént csak a formális jogállamiságot érintettük, mely önmagában szükséges, de elégtelen. Egyfelől meg lehet sérteni a jogállam materiális követelményeit a formálisaknak eleget téve, másfelől formálisan a jogsértett állampolgároknak nem lenne lehetősége az ellenállásra, hacsak a demonstrációk szervezését, a szabad véleménynyilvánítást nem tekintjük annak. Ezek azonban semmiféle kényszerítő erőt nem jelentenek, bár kétségtelen: egy olajozottan működő jogállamban efféle nyomásgyakorlással is jobb belátásra bírható a kormány. A formális teóriákat nem érdeklik a mögöttes célok, melyeket a jogszabályok megvalósítani hivatottak, s melyek a politikai közösség akaratát hajtják végre. Az alkotmány szikár rendelkezéseiben áll elénk „az államhatalom esztétikája”, a közös erkölcs a maga legpőrébb valójában, hiszen axiomatikus nyelvezete a legtágabb értelmezésre ad lehetőséget minden jogszabály közül, s éppen ez a legfőbb erénye is. Az alkotmány és az alkotmányjellegű törvények elfogadása, változtatása nem a mindenkori főhatalom „megbénítására” kíván meg a többinél nagyobb arányú többséget, hanem mert a politikai közösségnek ebben szinte maradéktalanul egyet kell értenie. Való igaz, hogy az Alkotmánybíróság látszólag a népszuverenitás korlátja, de a konstrukció jogfilozófiai lényege az, hogy csak olyan morális elvek méressenek meg határozataikban, melyek értékelésében a közösség alapvetően konszenzusra jutna. Az alkotmány és annak értelmezése („a láthatatlan alkotmány”) a politikai közösség igazságra törekvésének, a materiális jogállamiságnak letéteményese.
A jog célja az igazságosság
De mi is az a bizonyos igazságalap?
John Rawls a racionális természetjog nézőpontja felől közelít nem annyira jogias szemléletű, mint inkább morálfilozófiai monográfiájában (Az igazságosság elmélete ). Tételez egy absztrakt eredeti helyzetet, melyben a szerződést kötők még nincsenek tisztában önnön egyenlőtlenségeikkel („a tudatlanság fátyla”), tehát egymás érdekei iránt kölcsönösen elfogulatlanok. Ezt nevezi a szerző „méltányosságként felfogott igazságosságnak”, s elméletében egyedül ez hivatott biztosítani, hogy olyan elveket válasszanak a felek, melyek egyike sem hozza őket később számukra elfogadhatatlanul előnytelen pozícióba. Rawls ambíciója nem kevesebb, mint szembeszállni a hasznosság ősidők óta kísértő liberális démonával: az eredeti helyzetben valószínűtlen feltételeznünk, hogy a magukat egyenlőnek tekintők „beleegyeznének egy olyan elvbe, amely megkövetelheti, hogy egyesek kilátásai azért legyenek rosszabbak, mert ezáltal mások nagyobb előnyöket élveznek”.
A két elv, melyek köré Ralws munkája szerveződik: 1. „az alapvető jogokkal és kötelességekkel mindenki egyenlően legyen felruházva; (…) 2. a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, például a vagyon és a hatalom egyenlőtlen megoszlása csak akkor igazságos, ha ez kárpótlásul előnyöket teremt mindenkinek, kiváltképp pedig a társadalom legkevésbé kedvező helyzetű tagjainak”. Nem csak a hatékonyságot utasítja el azonban Rawls vezérelvként, hanem az „intuicionizmust” is: az általánosan igazságos elvekig feljutva már nincsenek magasabb rendű kritériumaink annak eldöntésére, egy-egy elv közül melyik a fontosabb, melyiknek van elsőbbsége, itt már csak saját belátásunk segít. Az intuicionista azt állítja, hogy nincsen felszínre hozható erkölcsi felfogás az értékítéletek mögött, az erkölcsi tények összetettsége miatt ítéleteinkre nem tudunk teljes magyarázatot adni. Rawls ezzel szemben az elvek szótári rendbe sorakoztatása mellett tör lándzsát úgy, hogy feltevése szerint mindegyiket a legnagyobb mértékben kell kielégítenünk, de csak ha az előzőeknek már teljes mértékben eleget tettünk. Lényegileg tehát külön kell választanunk azt, hogy mit kíván a jog, attól, hogy mit kíván az erkölcs, ám az utóbbi primátusa nélkül nem beszélhetünk igazságos társadalomról. Az elvek hierarchikus rendszere azonban nem jelenti, hogy a „nehéz esetekben” is mindig azonos volna sorrendjük, hiszen igazságtalan törvény is szolgálhat igazságos célt, de igazságos törvény igazságtalan célt sohasem: a képviseleti demokrácia elsődlegességének elve ezért szorulhat háttérbe a nép közvetlen hatalomgyakorlásának elvénél, hogy a népakarat érvényesülését elősegítse. A bírák politizálása ennyiben megengedett.
„Minden polgárnak kötelessége, hogy igazságos legyen” (ez a korai alkotmányozások ellenállási záradékának maradványaként a hatályos magyar alaptörvényben is benne van: 2. § (3)!), tehát megkerülhetetlen kérdés, mi a teendő az igazságtalan törvényekkel, és az igazságtalanságnak mi az a mértéke, ahol a politikai kötelességek elenyésznek. Alaptétel, hogy a tökéletesen igazságos eljárás elérhetetlen, az alkotmány sem biztosíthat mindig tökéletes végeredményt, a parlamenti többség hibákat követhet el; ám az igazságos intézményekre vonatkozó „természetes kötelesség” megkívánja, hogy ne alkalmazzunk jogszerűtlen eszközöket, ameddig az igazságtalan törvény nem lép át bizonyos határokat. Az ideális alkotmányos eljárás az ideális piaci mechanizmus ellentéte, mivel amaz „akkor is hatékony eredményt ér el, ha mindenki csakis saját előnyével törődik”, emez viszont ettől még igazságérzetünket sértő törvényeket hozhat, például akkor, ha a törvényhozást önös érdekei vezérlik. A demokratikus közhatalomnak való ellenszegülés egyik formája, amit Rawls és Dworkin is oly részletesen tárgyal, a polgári engedetlenség . Szerzőnk meghatározása szerint „nyílt, erőszakmentes, a lelkiismeretre hivatkozó, mégis politikai cselekedet, amellyel megszegik a törvényt, éspedig rendszerint azért, hogy a törvényben vagy a kormány politikájában változást idézzenek elő”. Nyílt, mert a többséghez fordul; erőszakmentes, mert a törvénytisztelet határain belül marad; a többség lelkiismeretét szólítja meg a törvényes tiltakozás és az ellenállás durvább formái közti szűk mezsgyén. Rawls megkülönbözteti a polgári engedetlenségtől a lelkiismereti ellenszegülést, mely abban különbözik attól, hogy per definitionem történhet akár titokban is, mivel egyszerű „parancsmegtagadás”, nem-engedelmeskedés; nem feltétlenül politikai elveken alapul, nem az igazságosság közös felfogására hivatkozik, más alapja is lehet.
Rawls értelmezésében akkor, illetőleg úgy lehet a polgári engedetlenséghez folyamodni, ha az egyenlő szabadság vagy a méltányos esélyegyenlőség elvét éri durva sérelem, a jogi eszközöket már előzőleg kimerítették, s a jog és az alkotmány alapvető tisztelete nem szenved csorbát. Meg kell jegyeznem, hogy amidőn a jogállamiatlan kormányzati tevékenység szimbóluma, a Kossuth téri kordon lebontásával az ellenzék polgári engedetlenséget gyakorolt, egy razi formális elv is sérelmet szenvedett: „a bűnüldöző szervek diszkrecionális joga ne ronthassa le a jogot”; hiszen a rendőrfőkapitányra hivatkozva tárta szét tehetetlenül karját a kormány, miközben egyértelmű jogsértés történt. Látnunk kell, hogy ez a megközelítés merőben liberális, én pedig a „konzervatív” értelmezést nélkülözhetetlen alapnak vettem a jogállamiság érvényesüléséhez. A liberálisok szerint a kisebbség morális elkülönülése okán helyezkedik szembe a (parlamenti) többséggel, szerintem viszont a politikai moralitás nem pluralizálódhat, így a jogos polgári engedetlenség „esszencialista”: az alkotmány igazságának pártján áll. Ha létezik az „egy helyes döntés”, akkor a többség tévedhet is!
Dworkin a Rawls kitaposta ösvényen halad tovább azt állítván, hogy az alkotmány jogi és erkölcsi kérdéseket mos egybe, szerinte azonban nem dőlt el valójában: a polgárok összes erkölcsi jogát elismeri-e. Az alkotmányos rendszer mindösszesen arra alkalmas, hogy „hozzájáruljon” a jogok védelméhez, azok garantálására vagy meghatározására azonban alkalmatlan. Éppen itt lépnek jogi pástra az értelmiségiek, az írók! Ha viszont e közelebbről meg nem határozott jogok és értékek kívülről becsatornázódnak a jogba, úgy a jog részeiként mégiscsak alkalmassá teszik az alkotmányos rendszert értékszempontú döntések igazolására. Bebizonyítja Dworkin, a konzervatív és a liberális megközelítésmód mennyire azonos végkicsengésében; vagyis a törvényeknek való engedelmeskedés joga összeütközik a saját lelkiismeret követéséhez való joggal. A paradoxon feloldásához egy nyelvi félreértés misztériumáról lebbenti fel a fátylat, hiszen a „joga van valaminek a megtételére” kettős értelmű. Egyfelől – erős értelemben – azt fejezi ki, hogy abban a valamiben helytelen volna megakadályozni, de legalábbis az külön indokért kiált. Gyenge értelemben annyit tesz: „semmi helytelen dolgot nem tesz ezzel”. Ha ezek után megvizsgáljuk, mit jelent, amikor úgy fogalmazunk: „joga van ahhoz, hogy saját lelkiismeretét kövesse”, már jól látjuk a különbséget. Semmi rosszat nem követ el, még ha nem is ért vele egyet a többségi társadalom.
A kérdés az, hogy e fordulat melyik értelmét használjuk a törvényszegéshez való jog esetében. A polgári engedetlenség ilyenformán akkor és csak akkor megoldhatatlan dilemma, ha a támadott „ortodox” felfogásban tárgyaljuk: erős értelemben. Nem minden alkotmányos jog erkölcsi jog is egyben, épp ezért kell határt vonnunk a jogok és az erős értelemben vett alapjogok között. Éppen ezeket az „erős értelemben vett alapjogokat” (melyek nem hiányozhatnak egyetlen demokratikus jogállam morális hátteréből sem) kell vitathatatlannak tekintenünk! Innentől Dworkin követi Rawls okoskodását a hasznossági elmélet elvetésében, mivel ezeket a jogokat pusztán arra hivatkozva, hogy ez összességében a közösség érdekét szolgálja, nem teheti félre egyetlen kormány sem: ezek igazságtalan célok volnának. Ebből következik, hogy a törvénnyel szembeni engedetlenség nem külön jog, hanem a kormánnyal szembeni jogok elvi vonása.
Senki nem vitathatja el a polgári engedetlenség alkotmányos jogát egyik magyar állampolgártól sem, ha a politikai hatalom úgy és olyan döntéseket hoz, mint ma Magyarországon. A materiális jogállam „erős értelemben vett alapjogai” a konkrét nevesítésüktől függetlenül is az alkotmányba kódolódnak, könnyen az általános klauzulák mögé olvashatók. Ha az állampolgárokat a döntésükhöz szükséges információktól fosztják meg, a törvényalkotás transzparenciáját homályosítják el, vagy a véleménynyilvánítás valóságos érvényesülését húzzák keresztül, az alapjogok, így a politikai moralitás biztosan sérülnek. Ettől fogva a legitimáció nem lex , és még csak nem is ius , hanem mennyiség kérdése: az alkotmányos ellenállási jogukat gyakorló állampolgárok kimozdíthatják hatalmi pozíciójából az aktuális politikai erőt, persze csupán akkor, ha a jogállamiság minimális feltételei adottak.
Mi hát a megoldás a kormányzat (többség) tévedésére, vagy – esetünkben – a (látszólagos) többség terrorjára? Vissza kell hátrálnunk az alkotmányos-morális elvekig! Dworkin ugyan liberális szemszögből, tehát egyén és többség dichotómiája felől gondolkodik, mégsem nehéz ezt rávezetnünk honi viszonyainkra. A politikai hatalom megtehet-e bármit, és ha nem, hol húzódnak a határok? Pláne ha hazugsággal nyerte el a választók kegyét! Valóban omnipotens a parlament, vagy a bíráknak, a civil szervezeteknek valós szerepük van a jog politikai filozófiai tartalmának konstituálásában? Mikor közvetlen és képviseleti demokrácia viszonyát vizsgálták, az alkotmánybírák mindent megtettek a politikai moralitás érvényesülésének érdekében. Eszközei erre más intézményes szervnek is megadatnak. Hányszor hívta föl a költségvetési anomáliákra a figyelmet az Állami Számvevőszék, és milyen foganatja volt ennek? Egy új Költségvetési Tanács felállítása helyett nem volna-e ésszerűbb, ha szankció-alkalmazási jogosítványokat adnának az ÁSZ kezébe? Normális esetekben semmiképpen nem tartanám magam sem célravezetőnek a népszavazások gyakoriságát, az igen–nem válaszlehetőség összetett társadalmi problémák kezelésében nem elégséges („a demokrácia nap mint nap megismétlődő referendum” – írta Rudolf Smend). Nemcsak a parlament, de a teljes jogi intézményrendszer és a környezetében létező életvilág is részese a jogot kimunkáló folyamatoknak. Helyzetünkben a rendszerváltozás óta szinte mindig éppen az Alkotmánybíróságnak volt esélye a politikai moralitás oldaláról beavatkozni, és megkísérelni a jogállamiság helyreállítását. Mint ahogy valamennyi értelmiséginek, de mindenki másnak is alkotmányos feladata, hogy ezt előbbre vigye.
Jog és irodalom. Azt is igyekeztem röviden bizonyítani, e kettő kölcsönhatásai milyen termékenyek lehetnének a politika erőterében. Sütő András az Egy lócsiszár virágvasárnapjá ban parabolikusan a polgári engedetlenségnek szinte összes jogbölcseleti vitapontját feltárta: a közös demokratikus moralitásnak ilyen és ehhez hasonló számtalan alapműve van, mind csupa „morálfilozófia” a javából. Ha a használt három fogalmat – társadalom, nemzet, politikai közösség – egyesíthetnénk gondolkodásunkban, vitáinkat közös mederbe terelhetnénk, és a politikai akaratosság kényszerítő eszközei nem üresítenék ki egyik alkotmányos szabadságjogot sem; mint mikor az ország háza előtt – Sólyom László szavaival élve – „zsákban futást” rendeznek, csak hogy ellehetetlenítsék a törvényes tiltakozást. Enélkül a mi demokráciánk fennkölt kongású fecsegés marad – virágvasárnapi zsákbanfutás.
Ez a mű a 'Virágvasárnapi zsákbanfutás' című kötetben található meg.