Jog és irodalom Magyarországon '90 előtt és után, avagy egy termékeny diszciplináris hasonlat
„Az irodalom annyiban létezik, amennyiben az irodalmon kívül van jelen, a szellemi, a társadalmi élet, a közélet más dimenzióiban, a közgondolkozásban – jelen van, tehát szétsugározza közérzetét is: gyógyít vagy roncsol, mint a rádium.”
(Fekete Gyula)
Jog és irodalom egymásra találása csak bizonyos kitüntetett időszakokban, meghatározott kulturális precedens szabályozottságában lehetséges. Tanulmányomban azt fogom röviden vázolni, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarországon milyen lelkiállapotban találkozott a jog az irodalommal, és miért érzem kettejük kapcsolatának vizsgálatát gyümölcsözőnek.
Noha a jogászok, akik azonos iskolázottságuknak köszönhetően egyetemi tanulmányaik során ugyanazokon az elméleteken szocializálódva nagyjából hasonló képet alkotnak a jogról, az irodalmat túlzottan leegyszerűsítve rendelik alá céljaiknak. Ceteris paribus : hogyan is tehetnék másként. Hajlamosak az irodalmi művekre szakfilozófiaként, tehát tudományos szövegekként tekinteni. Az irodalmi toposzokat a jogelvekhez, az irodalom hagyományait a precedensekhez hasonlítják. Ezt a diszciplináris hasonlatot mindössze két közös jegy hozza működésbe: az egyik az értelmezés nehézsége , ami mind a jogi, mind az irodalmi szövegekre egyaránt jellemző, a másikat pedig úgy is nevezhetnénk, hogy Bábel-effektus . Utóbbi nem más, mint a nyelvínség a politikai közösség – irodalmiasan szólva: a nemzet – problémáinak megvitatásához.
Ha jobban szemügyre vesszük, mindkét problémakör egybevágó, s nem is annyira hermeneutikai, mintsem kulturális kérdés. Lehet-e a jogtudomány nyelvén értelmezni a jogot per se? Olyan ez, mintha egy parabolával értelmeznénk egy másik parabolát, egy dolgot egy ugyanolyan fajtájú szóval helyettesítenénk. A Bibliát egy másik Bibliával, az Alkotmányt egy másik Alkotmánnyal. A jog célja – az annak kulturális jellegét hangsúlyozó Coing szerint – „a béke, a biztonság és az igazságosság szolgálata”, de hogy mi a béke, a biztonság és az igazságosság per se, nem tudja megmondani. Egy tudományos szöveg attól tudományos, hogy meghatározható egyetlen jelentése, még akkor is, ha az értelmező téved annak megállapításában, szemben az irodalmival, melynek lényege, hogy nem határozható meg egzakt módon a jelentése, azaz: nem parafrazeálható. Az irodalmi mű szubjektuma ezért feltétlenül különbözik a törvényhozó vagy a bíró szubjektumától abban, hogy sohasem fogalmazhatja meg senki más ugyanazt és ugyanúgy , ahogyan ő maga tette. A jogállamisággal, sőt bármely intelligibilis okfejtéssel összeférhetetlen volna, ha az irodalomtudomány – már megszületésükkor eleve kudarcra ítélt – eszközeivel értelmeznénk a jogot. Úgy vélem, a jogi és az irodalmi hermeneutikai problémakörök másutt metszik egymást. A törvény együtt él önnön magyarázatával, a jogdogmatikával, az uralkodó jogfilozófiai felfogással. A kommentár nem világosít föl senkit, csak hozzáír a jogszabályhoz. Minden ítélet továbbírja a törvényt, de nem alakít rajta, hanem ugyanolyan fajtájú, de eltérő szavakkal újramondja, parafrazeálja. Mi ebben az érdekes most számunkra? Az a szükségszerű alapvetés, hogy a társadalom nem acentrikus , hanem összetartja valami kötőanyag (ezt nevezi Cover társadalmi nomos -nak), egészen más megvilágításba kerül. A művészi szövegformálást akkor lehet csak összevetni a tudományossal, ha kiválasztunk egy közös jegyet, amely biztosan jellemzi mindkettőt. Ezek pedig nem az interpretációs technikák abban az értelemben, ahogyan az irodalmi mű mint szöveg, a jogi szabály mint norma jelentését szokták feltárni. Közös viszont bennük, hogy nemcsak szövegek, hanem a társadalmi diskurzus, az actus publicus, a nemzeti önmeghatározás kommunikációs közegei.
A ma divatos analitikus nyelvfilozófiák a társadalom hatalmi diffúzióját sugallják. A középpont béklyójától eloldott diszkurzív széttagolódást, miközben észrevétlenül egy ideológia rabláncait viselik ők maguk is. Ha lefejtjük az antidiszciplináris elméletek és a jelentéstagadás posztmodern irodalmi paradigmájának rétegeit, könnyen azt hihetnénk, hogy jog és irodalom között semmi hasznavehető kapcsolat nem tárható föl. Pedig nagyot tévedünk, ha bedőlünk ennek! E paradigmán kívülre kerülve is a bűvös fogalom megnevezésére kényszerülünk. Mi teszi lehetővé, hogy egy szabályt hosszú ideig ugyanúgy értelmeznek, majd egyszer csak másképpen, vagy hogy egy másik jogszabály értelmezése permanensen széttartó, ellentmondó? Egyáltalán, mi garantálhat értelmezői közösséget, koherens gyakorlatot, ha egyszer tudjuk jól, az életvilágra hermetikusan záródó normaszöveget lehetetlen alkotni? A válasz összefügg azzal, hogy vajon mi köti össze az állam polgárait? Az Alkotmány-e, vagy a Himnusz?
A jog és irodalom-kutatások egyik igazodási pontja, Foucault nevezetes művében vizsgálja, a különféle társadalmi gyakorlatok hogyan vezettek új és új tudásterületek kialakulásához, amelyek a kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenésén túl a szubjektum új formáinak adtak életet. Azt bizonyítja, hogy a XIX. század folyamán alakult ki egy bizonyos tudástípus az emberről, a normakövető és normasértő individuumról, s hogy ez a kognitív séma az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatának köszönheti létrejöttét. Módszertanát diskurzusanalitikai bázisra építi, mely nyelvfilozófiai implikációkat hordoz magában, amennyiben a diskurzust stratégiai és polemikus játszmaként aposztrofálja. Foucault gondolatsora jellemző filozófiai hivatkozási pont az „antidiszciplináris elméletek” tengelyén, miszerint sem az individuumban, sem a világban nincs olyan öröktől fogva jelen levő és végérvényes princípium, amely köré az szükségszerűen szerveződne. Foucault Nietzschét hívja segítségül, aki a megismerés szkepszisének előfutáraként kijelentette: „a megismerést egy égitesten és egy meghatározott pillanatban találták ki”, de aki úgyszintén megalkuvásra kényszerül, elméletét nem tudván ad absurdum vinni; azt állítja, hogy bár a megismerés nem ösztön, ám az ösztönök folyománya, nincs harmónia és törvény, de van uralom és szolgaság, egészen pontosan három ösztön minden mögött: a nevetés, a panasz és a gyűlölet. Ezek közös sajátossága pedig, hogy „ahelyett, hogy közelítenék magukhoz tárgyukat, vagy azonosulnának vele, éppen hogy távol tartják maguktól a tárgyat, elkülönböződnek, elszakadnak tőle”. Tehát a megismerés rosszindulatú, elidegenítő és destruktív. Foucault végkövetkeztetése az, hogy mivel a megismerésben az uralom relációja van jelen, nem pedig az adekvációé, ezért ha ténylegesen meg akarjuk ismerni , „nem a filozófushoz, hanem a politikushoz kell közelítenünk”, az egység és békesség létmódjai helyett „a harc és a hatalom viszonylatait kell megértenünk”. A megismerés erőviszonyok küzdelme, erőszakos hatalomba kerítés, amit a megismerés perspektivikus jellegének hív később Foucault, a hatalom és a tudás, az igazságszolgáltatás és időben változó megismerési formáinak történetét elemezve. A vizsgálatot az archaikus görög bíráskodási gyakorlattal kezdi, amelyet pregnánsan Oidipusz tragédiája mutat meg. A próbatételt fölváltó igazságkeresési mechanizmus – mely azóta jellemzi kultúránkat – lényege, hogy az igazság „fél részek megismerésével” kerül birtokunkba. Oidipusz a hatalom szimbóluma, a kutatáshoz saját hatalmának fenntartása érdekében lát hozzá, a megismerés hatalma és a hatalom megismerése korlátlan, tragédiája éppen az, hogy túl sokat tud. A műben istenek és pásztorok, emberi emlékezetek és isteni jövőbelátás kommunikálnak: a behatárolt emberi tudásvágy a határtalanra tör. A meg nem osztott, istenit és emberit egyesítő türannikus tudás szörnyeteggé teszi Oidipuszt. Ez az a történelmi pillanat, midőn a keleti mintájú despotikus hatalom darabjaira hull, a hatalom tudatlanságba kezd temetkezni, és a látnokok, pásztorok tudására kénytelen támaszkodni. Foucault pontosan ennek a mítosznak a felszámolását tűzi ki célul elénk: annak a plátóni alapvetésnek, hogy a tudomány és a hatalom között antinómia van, vagyis ha a tudomány megtalálta a maga igazát, ott a politikai hatalomnak semmi keresnivalója nincs. A valóságban – mondja Nietzschével – „minden tudás és megismerés mögött hatalmi harc rejtőzik”. A XVIII–XIX. századra a törvénysértés mint olyan annyira operacionalizálódott, hogy már semmiféle kapcsolatban nem állt morális és vallási sztenderdekkel, a civil jogérzéktől teljes mértékben elszakadt. A bűncselekmény tiszta és egyszerű definícióját kell megadni, a korabeli társadalom a mai előképeként az ellenőrzés társadalmává vált (panoptikus társadalom), ahol nem sokak szemlélnek egy kultikus eseményt (ókori amfiteátrumok), hanem egyvalaki tart szemmel mindenkit, legyen szó akár börtönről, akár iskoláról. Ekkor helyeződött át a hangsúly a moralitásról a büntetőjogi legalitásra. Felügyelet, ellenőrzés, korrekció eszközeivel az új termelési struktúrát konzerválandó az állam nevű érdek-konglomerátum episztemológiai hatalmat gyakorol a társadalom felett, a tudomány mindenekfelettiségének égisze alatt.
Foucault antidiszciplináris és anarchista dogmáit semmiképp sem tehetjük magunkévá preskriptív , csupáncsak deskriptív szempontból. Ahhoz, hogy a jogtudomány nihilizmusa ne vehessen erőt rajtunk, rehabilitálnunk kell a jogot és a politikát megelőző értékelvű premisszákat, a kulturális horizontot, hogy az értelmezésekből és a konnotációkból ne a pőre uralom válasszon. Ne a nyers erőfölény sajátítsa ki a jog és az irodalom episztemológiai képességét, hanem olyan kulturális minták, tudattartalmak és értékek, melyek egy bizonyos politikai közösséget hatnak át adott történelmi szituációban.
Jog és irodalom önmagán túlmutat. A jogot ugyanis nem csak a jogászoknak írják, ahogyan az irodalmat sem csak az irodalmároknak. A jog kiforrja önnön értelmezési hagyományát, ahogyan az irodalom is a magáét. Ez elsősorban nem tudományos technikák, hanem gyakorlat függvénye. Ezért nem az a legfőbb kérdés, hogy a jog értelmezheti-e önmagát, hanem sokkal inkább az, hogy önmagában értelmezheti-e a valóságot. Mi formálja értelmezési tradícióját, világítja ki horizontját? Habermas kanonizálódott vélekedése, hogy jog és erkölcs heteronóm rendszerek, vagy Luhmann autopoietikus jogfogalma összeférhetetlen ezzel a kérdésfölvetéssel. A módszertani és a normatív jogpozitivizmus egyszerűen tanácstalan, ha ezekről faggatják, pedig a jogalkalmazás évezredes tapasztalata sem ért egyet a rendszerelmélet vagy a Max Weber-i ihletettségű axiológia éles distinkcióival. Sem a jog, sem az irodalom nem megy egyedül semmire, ha sajátlagos értelmét keresi.
Vagy mégis? És itt ér össze az értelmezés nehézsége a korábban Bábel-effektusnak nevezett problémával. Ezen azt értem, hogy a tudásterületek cserepeire hullott társadalom politikailag aktív polgárai nem képesek a mély eszmecserére, a diskurzusra, egyszerűen nem értenek szót egymással. Ma a jogi rendszerben keresnek megoldásokat égető gondjaikra, miközben meg sem tudják fogalmazni azokat, mintha a jog volna a problémakezelés primordiális nyelve. Egyik zárt metanyelv sem törhető fel valamely másik fogalmi légkalapácsaival, ezért szükségképp arra lőcsölik rá a konfliktusok feloldásának kötelezettségét, amelyik a legalkalmasabbnak tűnik, vagy csak nincs lehetősége azokat tovább hárítani.
A jog és irodalom ellenzői leggyakrabban olyan értelemben használják az irodalmat, ahogyan azt Posner is tette nagy hatású könyvében. Lekicsinylik az igazság fáradhatatlan keresésére irányuló szépirodalom hordképességét; s ily módon az irodalom alkalmatlan az episztémé megkörnyékezésére, csak mint díszítőelemekkel felcicomázott hétköznapi nyelvhasználat, ékes ornamentika vizsgálható. Az irodalmat tudásszociológiai nézőpontból érvénytelenítik – Richard Posner az erkölcsfilozófiát is ekként –, ám a jogot kimentik a kétkedés hullámsírjából. A költészetalapú társadalmi nomost az antikvitás óta fokozatosan váltotta föl a jogon alapuló, de az irodalmi (művészi) felismerések és a joglogika egyensúlya sohasem borult fel teljesen, olyannyira, mint manapság, a (poszt)modern jogállamokban. Hazánk legújabb kori történelmében éppen fordított helyzet állt elő: az archaikus presztízsét visszanyerő irodalom találkozott a politikai eszközzé silányult joggal.
Nagy Tamás Amerikája az Antebellum korában még innen volt e végzetes differenciálódáson, ahogyan a felvilágosodás és a reformkor magyar közírói is. Az amerikai alkotmányozás – elsősorban az irodalmilag széleskörűen tájékozott, művelt jogászok révén – a klasszicizmus stílusirányzatát a republikanizmus eszmekörével házasította össze; a politika és a jog is az irodalomtól tanult meg beszélni. Berzsenyi nem csupán egyként töprengett A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, a Polgári rendtartás ról és a költészetről, de Poétai harmonistika című esztétikai munkájában Platón, Schiller és Montesquieu azonos autoritással rendelkezik, mindhárman ugyanarról beszélnek: az isteni harmóniáról, vagyis a vers igazságáról és az állam szépségéről. A XX. századra ez a szinoptikus társadalmi diskurzus végképp összeomlott, és a jog vezérelte államokban, azaz: a jogállamokban annak centrumába az Alkotmány és a jogi nyelvezet került. A jog azonban hamar eljut a jogon túli világot ostromló kérdésekig, amelyeket – főként ha valamennyi társadalmi problémáról őt faggatják, az ő szava dönt – nem odázhat el. Senki sem gondolhatta, hogy egy szakma belső logikája fogja felkínálni a – tényleges és az értékes – valóságot a megismerésnek és a megértésnek. Hadd engedjek meg magamnak egy hasonlatot. Olyan lehetett ez a helyzet, mint amikor az internetet, az egész világot behálózó információ-átviteli rendszert az európai részecskekutatók kifundálták. A világméretekben kiépített telefonkábeleket használták fel, mint amelyek már korábbról rendelkezésre álltak. Csakúgy, mint a jog intézményes hálózata. A társadalmi nomos -t nem kellett a jognak konstituálnia, mert az készen állt egy olyan gyakorlat részeként, amelyet a politikai közösség valamennyi tagjának követnie kellett, sőt követett anélkül, hogy abból kitekinthetett volna. Ez nem más, mint amit kultúrának szoktunk nevezni, és működése valóban hasonló az angolszász precedensrendszer mechanizmusához.
De térjünk vissza Magyarországra! Nálunk ez a folyamat különféle történelmi determinánsok okán nem mehetett végbe zökkenőmentesen. A kultúra precedensrendszerét szétzúzták a század kataklizmái, de végérvényesen a kádári „nemzetpolitika”, ami az utolsó közös nagy narratíva, az ötvenhatos forradalom elhazudásán, a társadalmi lélekből, az emberek tudatából való kisöprésén alapult; ezért a – hivatalosságon kívüli – szépirodalomnak kellett átvennie a jogrendszert etablírozó politikai rendszer funkcióját. Ez a szerep leírható a politikai fogalmával is, amennyiben azt tágan értelmezzük, de nem biztos, hogy kifejező az elnevezés, hiszen politika és jog időben nem egymás után fejlődik ki, hanem egyszerre, így az őket megvilágító fogalmak, elvek, elbeszélések, helyzettudatok sem ex ante feszítik ki fölénk a normatív univerzumot.
Világítsunk itt rá egy izgalmas történelmi momentumra! A Kiadói Főigazgatóság mint cenzori hivatal a műértelmezést emelte jogalkalmazói szintre. Szemügyre véve a KF ideiglenes ügyrendjét és munkarendjét, melyet a jogállásáról és létesítéséről szóló 1043/1954. (VI. 17.) Mt. h. sz., az 1045/1957. (IV. 25.) Korm. sz. rendelet, továbbá a minisztérium gazdasági szervezetéről és a gazdálkodás vezetéséről szóló 2024/1960. sz. MM. utasítás alapján bocsátott ki, azt állapíthatjuk meg, hogy csak formális kérdésekkel foglalkozik; a feladatokkal, a részlegekkel, a munkakörökkel, a munkarenddel, az ügyintézés módjával, ám a tartalmi vezérelvek, orientációs szempontok mind az alapító jogszabályból, mind az ügyrendből hiányoznak. Vagyis ezek a hivatali dolgozók diszkrecionális döntési kompetenciájába tartoztak, vagy a pártból érkező utasítások alapján dőltek el. A jogi szövegek maguk a lektűrök dagályosságával fecsegtek mindenféléről („a Kiadói Osztály segíti és ösztönzi a kiadói szerkesztőségek alkotóműhellyé fejlesztését”), csak éppen a lényeget hallgatták el, ami mindig a konkrét könyv ideológiai tarthatóságának függvénye volt. A jog ebben az időszakban legfeljebb esztétikai funkciót látott el, normatívat semmiképp sem, míg bizonyos feladatait a – primer és szekunder – irodalom vette át, hogy később, a rendszerváltozás után azzal is a jogot bízzuk meg, amit azelőtt sohasem vonhatott hatáskörébe.
Az elvtársak feletteseiknek írt feljegyzéseiben, dokumentumaiban kétféle társadalmi narratíva ütközik leggyakrabban, vagy éppen a szerző és bírálójának társadalmi narratívája egybeesik. Erre, a hatalomnak megfelelő narratíva bátorítására és a konfrontatív narratíva kizárására szolgáltak az irodalmi elemzések közigazgatási aktusai. Más oldalról úgy is fogalmazhatunk, hogy a közigazgatási határozatok interpretálták az irodalmi alkotások normatív tartalmát mint valamely „törvényszövegét”; a poétikai kifejezőeszközökből konstruáltak jogot, azokat legtöbbször szándékosan félreértelmezve annak érdekében, hogy a rendszerellenes tematika, a pesszimista végkicsengés vagy a „burzsoá esztétikai törekvés” a szocialista világképhez idomulva kanonizálódjék. Ugyanakkor az értékes irodalom mindenképpen elütött az elvárásoktól, ezért a hatalom az írók szimbolikus maga mellé állításán túl (pl. közös fényképezkedés) – akárcsak az esetet a norma alá – minduntalan saját kommunista narratívája alá szubszumálta azokat a műalkotásokat is, melyeket csak nagy nehézségek, argumentatív bakugrások árán lehetett. A hatalomra veszélyes metaforák, allegóriák, szimbólumok nemcsak a Lukács György-i realista esztétika miatt voltak kerülendők, hanem azért is, mert azok segítségével lehetett az igazságot kimondani; és mert az összetett szóképek elemi erővel sűrítették magukba a morális igazságot, az elvont metafizikai és a természeti-tárgyi valóság dimenzióit egybeforgatva. Láthatjuk, hogy mindaddig, amíg a jogi és az irodalmi értékítéletek legitimációja pusztán a hatalmi retorikán múlik, s azt nem korlátozza a kulturális gyakorlatba vetett hit, ami egy bizonyos normatív univerzumot teremt; a meggyőző érvelés logikai-technikai szabályszerűségeinek eleget téve bármilyen eredmény elfogadtatható.
A költészet hatalmi tényezőkénti fontosságát igazolva idézek egy dokumentumból:
„Mindig a költők hazája voltunk – de nem mindig voltunk édes hazája. Sokszor és sokan sóhajtották el különböző formákban Csokonai sóhaját: »Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon«. Ez a sóhaj ma már idejét múlta. (…) Az igazi cél az, hogy az ünnepségeken, illetve az ünnepségek rendezésében mindenekelőtt azok vegyenek részt, akik szívügyüknek érzik a költészetet és akik éppen ezáltal újabb rétegekkel tudják azt megszerettetni. Felhívjuk tehát a figyelmet arra, hogy elsősorban azokon a helyeken szervezzenek ünnepségeket és rendezzenek műsorokat, ahol jól működő irodalmi színpadok, középiskolai irodalmi körök, könyvtárak és TIT-csoportok biztosíthatják a rendezvények színvonalát.” (Útmutató a költészet napjának megrendezésére, a költészet napjának előkészítő bizottsága, 1964.)
Sorolhatnánk hosszan az alkotókat, akik felvették a kesztyűt a normativizmus szorítójában. Mind a választott műfajok, mind a stílust és az esztétikai világképet befolyásoló művészetfilozófiai ideálok (pl. a múltreprezentáció lehetőségei) meghatározták, hogy a szerző mi mellett tette le a garast, mi ellen szólamlott fel. Nagy Tamás kiválóan elemzi, hogy Hajnóczy Péter életművébe hogyan szüremlett be bizonyos „jogi szövegek” hatása, sőt ezek a jogi textusok (ítéletek, kihallgatások stb.) gyakran megkülönböztethetetlenek az oeuvre egyes darabjaitól. Mindaz, amit az író a jog világában tapasztalt, nemcsak az igazságosságról és a társadalmi rend anomáliáiról alkotott képét módosította, de a világhoz való viszonyának stiláris minőségét, esztétikai milyenségét, azaz: a művészetének lényegét is.
Nem a jog hivatása, hogy a politikai moralitást tartalommal megtöltse. Ha egy nemzet a karaktere szerinti államban és jogrendben él, ennek ellenére érzékelheti úgy, mintha a társadalom fogaskerekeit olajozó jog tartaná karban, javítaná, hangolná újra folyton ama fogaskerekeket. Minek nevezzük a közös nyelvet, a közös fundamentumot? Ami régen az irodalomra, ma a jogra bízatott, azt hívhatjuk a társadalmi nomosz t meghatározó funkciónak, ám érezzük, hogy esetében kissé zavaros, kifejtetlen fogalommal állunk szemben, így akkor járunk el helyesen, ha kibontjuk.
A közös magyar kulturális identitás, a nemzeteszme, vagyis a közmegegyezés a múlt értelmezésében, a közös helyzettudatban és a közös társadalmi célok deklarálásában a XX. században minden nagy vita tárgyát képezte. Elég, ha Ady és a polgári radikálisok „tisztázatlan” viszonyára utalok azt bizonyítandó, mennyire ellentmondásos, kibékíthetetlen vita ez. A történész Renan definícióját veszi alapul: „a nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképpen egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget.” Amikor közös politikai elvekről beszél a liberális Rawls, avagy Dworkin, egy tekintetben biztosan tévednek: azt hiszik, hogy az igazságosság univerzális elvei mindenütt ugyanúgy működnek. Éppen a nemzeti, tehát kulturális különbségek sikkadnak el! Gyurgyák János is arra jut (Ezzé lett magyar hazátok című könyvében), hogy Magyarországon „mind a mai napig nem jött létre a liberális nacionalizmus (…) ideológiájához hasonló minimális konszenzus arról, mit is tekintsünk magyar nemzetnek”. Egymást kölcsönösen kizáró nemzetfelfogásokról ír, nem pedig a politikai filozófiai alapelvek értelmezői közösségéről. Bibó István híres tanulmányában végigvezeti, hogy milyen politikai és társadalmi zsákutcákon „bukdácsolt” át a magyar nemzet, problémáink kútfejének a hazug közjogi alkukban megkérgesedett társadalmi status quó t tartva. Sem a „hamis realisták”, sem a „túlfeszült lényeglátók” taktikája nem törhetett ki a folyamatos csapdahelyzetből. „Alkatnak és reagáló képességnek nem az a viszonya tehát, hogy alkatunk örök tulajdonságainak elemzésével jutunk el a helyes cselekvés irányelveihez, hanem pontosan fordítva, az ép reagáló képesség aktív alkotó működése során formálódik ki az ép alkat” – fogalmaz Bibó. Igazi választ azonban ő sem ad arra, miért siklott ki a magyar politikai közösség ügye, csupán a hogyan kérdésére felel (erősen vitatható történelmi értékelésekkel). Nem világos, hogy vajon a történelmi kényszerpálya torzította el a politikai közösség alkatát, vagy a történelmi személyiségek, a két végletes attitűd egyikének fogságában vergődő döntéshozók. A kérdés mindazonáltal filozofikus, az útvesztés, az organikus átalakulások lehetetlensége mint tény, adottság rögzítendő. A társadalom rétegei valahányszor „kiegyeztek” egy alkotmányos berendezkedésben, valójában fenntarthatatlan helyzetet stabilizáltak, akárha a törött csontot rosszul rögzítik, és az úgy forr össze, hogy az első igénybevételnél rögtön újra elroppan. Ha már jog és irodalom, íme, erre tisztán rímelnek Marsall László sorai: „Magyarnak lenni: kúszni hátra! / berontani a zsákutcába, / és ki-kitörni mégis: hátra! / vagy kikötünk a másvilágban, / vagy besorolunk egy Más világba”.
Ami kedvezett az irodalom alakulásának, a közösségi és egyéni szinten megélt nemzetféltés, illetve egzisztenciális félelem, az a jog kárára vált. Már a harmincas évek népi írói mozgalmának is a hatalommal szemben kellett pozicionálnia a társadalmi nomosról vallott felfogását, ám igazából a kommunista diktatúrák időszakában vizsgálható eklatánsan az irodalom centrális szerepe e diskurzusban, mikor is a jogi voluntarizmus, a jog instrumentalizálása totálissá vált. A normaképződés iránti igényt semmilyen formában nem elégítette ki, sőt a jogtudat és jogérzék, valamint az erkölcsöt motiváló józan ész ellenében hatott. Ekkor vette át szerepét teljesen az irodalom, és ekkor szilárdult meg az a velejéig hamis kép a jogról, ami a mai közbeszédet uralja: a jog leíró és előíró alkatának lekerekítettsége, a ki nem tapogatott jellemvonások karikatúrája. Az életvilágra geometrikusan ráilleszthető fogalmi perfekcionizmus és alkalmazásának feltétlen technikai magabiztossága, automatizmusa. A jog és irodalom vizsgálódásainak mindkét mozzanata, nevezetesen az interpretatív (az értelmezés nehézsége) és a kulturális (a Bábel-effektus) ebben a konstellációban válik igazán izgalmassá.
Azt ígértem, körvonalazom, milyen lelkiállapotban találkozik a rendszerváltozás után jog és irodalom, amihez viszont nélkülözhetetlen Kádár-kori önmaguk feltárása. Ezért vezettem elő a Kiadói Főigazgatóság munkáját. Bár az ősi dichotómiák örökségét, a népi-urbánus vitát e néhány évtizedre felfüggesztették, a „föld alatti” és a „föld feletti” irodalom képviselői különböző nyelvezetet, poétikai eszköztárat, ebből eredően a hatalommal szemben eltérő attitűdöt, és ami még fontosabb, más-más társadalomképet alakítottak ki. A felszín alatt akkor is kultúrharc zajlott, azaz: vita a társadalmi nomos , a kulturális és történelmi narratíva konstituálásáról. A nyolcvanas évek román íróiról egy tanulmány kimutatta: „szépirodalmi vagy kváziszépirodalmi műveik révén, az abban az időben hiányzó társadalomtudomány-ágazatok működését is felvállalták, pótolni-helyettesíteni próbálták” (Szonda Szabolcs). Nálunk is ez történt. A rendszerváltozás után azonban az irodalmi kelléktárat a jogi váltotta föl, s miközben ez utóbbi magára vállalta, hogy kialakítja a társadalom nagy vasöntvényét, az értelmiség nem képesítette erre a feladatra. Mint szakma és tudomány nem hajthatta végre az – utoljára talán ötvenhatban egységesült – társadalmi nomost. Ha ugyan erre a jogot bármilyen felfogása alkalmassá tehetné. Hogyan működhetne ama kulturális precedensrendszer, ha egyszer Magyarországon nem létezik?
Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnék, hogy ami a kimagasló irodalmi műveknek sikerült, az a jogalkotás és a jogalkalmazás gyakorlatának nem. A különféle kultúratudományok és uralkodó ideológiák ellenében szólaltak meg jelentős költőink, noha szavaik nem hatották át eléggé a társadalmi nomost. A diktatúrában azért nem, mert annak irányukban táplált félelme fogékonnyá tette a hatóságokat a művek hatástalanítására. Emellett az irodalmi nyelv a priori kódoltsága is az irodalmi kulturális precedens kialakulása ellen dolgozott. De vajon a jog mint a politikai közösség gondjainak megoldására alkalmazott gondolkodási minta miért vall újra és újra kudarcot?
A jog és irodalom irányzata felismeri, hogy e két tudásterület azért lehet vonzó egymás számára, mert a jelentés megállapítására számtalan túlélési technikát ki kellett fejleszteniük. Ami az irodalomnak „társadalmi igazságtalanság” vagy „lelki feszültség”, az a jognak „szabályozandó terület”, felhívás normaalkotásra, vagy éppen eltérés a korábbi gyakorlattól. Az imént vázolt legfőbb különbséget tetézi, hogy amíg többféle esztétikai felfogás élhet legitim módon egymás mellett, addig csupán egyetlen jogi szabályrend. Ez az állítás azonban könnyen aláásható, ha az irodalmi kánon jelenségéről nem feledkezünk meg. A hatalommal szembeszálló, értékelvű irodalomfelfogás a diktatúrában kikezdhetetlen volt. Az irodalom akkor még nagyszabású társadalmi ambíciókat táplált, normatív álmokat dédelgetett. Igazságtevő funkciója napjainkra megkopott. Nem úgy a jogé, holott a jogbölcselet és a joggyakorlat története során bebizonyosodott, hogy a jelentés megállapításának egyértelműsége terén az ő technikái sem vezettek sehová. Itt következik tézisem perdöntő állítása. Erős formájában azt igyekszem bizonyítani, hogy a jog saját eszközeivel nem teremtheti meg a jogállamot, de gyenge formájában azt is, hogy bár a jog nem irodalom, de nem is abban az értelemben tudomány, ahogyan azzal ámít bennünket. A vitán felüli axióma, mely szerint a tudomány csakis egyetlen megoldást ismerhet el helyesnek, mindösszesen arra jó, hogy az aktuális politikai akaratot jogi kényszerűségnek tüntethesse fel. A jog így olvasztja magába a politikát. Az irodalom különleges képességű, netán zseniális személyek meglátásaira épít, a jog viszont arra, hogy a hatalom lealjasít. Ebből következően formális garanciák tömegével lakatolja le a bölcsek kövét, csakhogy erős fejszével minden lakat leverhető, súlyos pajszerral minden zár feltörhető. A jogállam materiális értelme több annál, mint amit ma pusztán jog nak nevezünk.
De mit is értek pontosan a kultúra precedensrendszere alatt? Kiindulásul ide kívánkoznak Harold Bloom sorai: „állandó szóváltás, párbeszéd nemzedékek, vérmérsékletek, akaratok és felfogások közt, részvétel a nyelvi testvériség vitáiban, ami a nyelv hétköznapi használata nélkül érthetetlen, éppúgy mint azon problémák nélkül, amelyekből fakad”. Szinte ugyanaz, mint Renan nemzetfogalma. Közkeletű tévedés, hogy az irodalom egyetlen célja a hagyománytól való eltérés, a jogé viszont az, hogy kiszámítható maradjon. Igazából mindkettő a kultúra foglya. Közös bennük, hogy az irodalom nyelvén nem határozható meg: mi az irodalom, és a jog nyelvén sem: mi a jog. Onnét ismerünk föl egy verset, hogy rengeteg verset olvastunk már, fejünkben kirajzolódik a vers ideája. A jogot is legegyszerűbben mint szokásos gyakorlatot azonosíthatjuk. Hiába tudjuk azonban a verset versként, a jogot pedig jogként azonosítani, ha nincs biztos kritériumrendszerünk arra, melyik a „jó vers” és melyik a „jó jog”. A jog és irodalom paradigmájának ki kell választania egy bizonyos esztétikai értékítéletet, melynek alapján az irodalmat vizsgálati tárgyként használhatja. Ez a fajta irodalom a kádári társadalomban fényesen megmutatkozott, s úgy foglalható össze, hogy a mű legyen erkölcsileg tiszta, igazmondó. Az erkölcsös vers a jó vers és az erkölcsös jog a jó jog. Mondanom sem kell, hogy mást jelent az erkölcs az irodalomban, mást a jogban. A vers minőségét és erkölcsösségét a költő személye határozza meg, a jogét a jog „(f)elismerője”, hogy Herbert Hart terminológiájával éljek. A költeményt az irodalomtörténet hagyománya operacionalizálja, amit a költő tehetsége valósít meg. Ezt nevezhetjük a poétikai hagyomány-alkalmazás folyamatának. A kultúra szempontjából e folyamat mellékterméke a különbözés, ami abból adódik, hogy nincsen két egyforma személyiség és sors, ergo: két egyforma stílus. A hivatalos személyek (ismét harti értelemben) is a jogfolytonosság jegyében „teszik” a jogot, de személyiségük a processzusból kiiktathatatlan. Sem a költészetre nem igaz, hogy a semmiből teremt világokat, sem a jogra, hogy puszta alkalmazása egy írott szövegnek, a törvénynek vagy a folyamatos gyakorlatnak, a jogszokásnak. A költészetet és a jogot fenyegető legnagyobb veszély a tehetségtelen költő, illetve a gonosz jogász, akik helytelenül azonosítják a hagyományt. Nem látják át összefüggéseit, az egyes ítéletek mögötti konzekvens értelmezői autoritást.
Mi következik ebből számunkra? Az előbb pontatlanul fogalmaztam, mert a hagyomány helytelen azonosításán kívül létezik egy alapvetőbb hiba: ha nem is alakul ki a hagyományoknak szilárd rendszere, vagy az menthetetlenül feledésbe merül, azaz a kultúra széttöredezett. Magyarországon éppen ez a történelmi szituáció. A lírai forradalmak, mint például az ötvenhatot a nyelvben előkészítő Juhász Ferencé és Nagy Lászlóé, jelentették az erkölcsös versírást, csakúgy, mint kilencven „bársonyos” társadalmi átalakulását is forradalommal, méghozzá jogi forradalommal kellett véghezvinni. Kulturális tőke nélkül, a semmiből világokat teremtő költő ideája helyett a semmiből világokat teremtő jogász archetípusa által. A költészetet a hatalom könnyedén leverhette, hiszen az irodalom társadalmi léptékben törekedhet ugyan a normativitásra, úgysem értik sokan. A joggal viszont minden állampolgárnak találkoznia kell, akár tetszik, akár nem. A kultúra precedensrendszere nélkül azonban a jog is tehetetlen. Az aktuális politikai ideológia bábja, mindig a fennállót magasztalja. Ha jogi döntés születik, az nem kritizálható, hiszen nincs mivel összevetnünk. Egyetlen másik tudományos alternatíva nem igazi, nem tudományosan pedig hozzá sem szólhatunk a vitákhoz. Ha bármilyen politikai kérdés merül fel, rögtön belefojtják a jog gőzölgő kondérjába, hogy legközelebb már mint kifőzött emberjogi dilemmával találkozhassunk vele, amit a nemzetközi jog varázsigéi rögvest kámforrá változtatnak.
Tanulmányom legelején azt ígértem, hogy felvázolom, miért érzem ma Magyarországon legitimnek a jog és irodalom vizsgálódásait. Mindannyiszor, amikor csak súlyos társadalomformáló kérdésekre keressük a választ, a joghoz fordulunk mint a politikai közösség logikai kényszerből csalhatatlansággal felruházott döntnökéhez. Kielégítő választ azonban nem kapunk tőle, csupán vélekedéseket. Eljárásrendet és logikai öntőformát. Történelmi kataklizmáink miatt ugyanis hiányzik a jog mögül a döntések hátteréül szolgáló kulturális folytonosság. Ezt szokás úgy is megfogalmazni, hogy nincs közös politikai moralitás , vagy hogy anómiás társadalomban élünk. Akárhogyan is, de mind-mind ugyanerre referál. Hogy mi is hiányzik pontosan, azt az irodalomban tetten érhetjük. És hogy ott miért, ha egyszer a jogban nem? Mert az irodalmi művet nem az olvasó hajtja végre, hanem a szerző. Azáltal, hogy megírja. A jogot ugyanakkor csupán a gyakorlata, a jogkövetés és a végrehajtás teljesíti be. A jó műalkotás: fontossági sorrend, helyes értékválasztás, ami egy amorális társadalom fölé is feltornyozza a normatív univerzumot. Akkor is, ha történetileg szétzilálódott az értelmezői közösség.
A kultúra precedensrendszere sérült, ezért társadalmi létezésünk forradalmak sorozata. Jogi forradalmaké. A forradalmak kimenetele pedig előre láthatatlan. Végezetül álljon itt egy citátum Fekete Gyulától tanulságul. „Meglehet, a Bibó István által jellemzett, a társadalomba beépült hazugságok kontraszelektív hatása azzal a következménnyel is járt, hogy nálunk a szellemi építmény szerkezete eltorzult, a súlypont az irodalom felé tolódott el (részben: a művészetek felé), ádáz próféták reszortja lett az igazság kimondása, lehetőleg burkoltan. Talán ez is egyik magyarázata a líra kiemelt szerepének, történelemformáló hatásának. És persze annak is: a politikai kontraszelekció a művészet, az irodalom szféráiban a természetes kiválasztódást serkentette. Vajon összefügg ezzel a morál meghatározó szerepe – évszázadok óta – irodalmunkban?”
Ez a mű a 'Virágvasárnapi zsákbanfutás' című kötetben található meg.