A gyengeség észjárásával
Másképp kellett volna ezt is,
másképp kellett volna.
Hiába kínzott a küzdelem kényszere,
az izomrándító,
a csontropogtató sors,
sorsomnak feszítve vállát,
ha másért lódul meg a halántékdobolás,
harkályok csőrében lüktet a vérem.
Sokakat kellett volna szavakkal
leterítenem,
trófeaként kiszögeznem a fehér falakra,
hogy térdre zuhanjanak alattuk a nagyhangúak!
Férfi lehettem volna talán,
szolárium-szép férfi,
orgonabokrok üres kornettójával
hódító bonviván,
úgy talán meg is hallgatnának,
ha államférfiak álarcában
feketéznék a spiritusszal,
akkor is.
Ám így,
a gyengeség észjárásával,
egyre csak küzdve, zihálva,
szélnyűtte pillanatok révületében
újrafrissítem múltamat,
számítgatott jövőmet,
akár egy monitor képernyője,
és terveimbe belemérem
az egymást felülíró rigóröptöket is.
Harsány parfümök szúnyoghadával
tusakszom a gyönyör partjainál,
csattannak kezemben az udvarló,
zimankós kardvirágok,
nyári árnyékomnál a hullámfogsorok.
Lám, az vagyok mégis,
az, aki lehettem,
hullócsillag-türelmes,
reményekig pőre,
akit vérmandzsettás ingujjak
ültetnek ki a kórházkerti virradatba,
a szürke díszszemlére,
ahonnan elvonuló óramutatókra látni.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.