Vallomás
Nehezen szedelőzködő vers
minden reggel,
újrakezdi az életemet, kifosztja
a múlttal telipakolt trezort,
a halál aranyfedezetét.
Mintha a meg-meghibbanó eresz
könyöke bökdösné csak az időt:
vele pirul a hajnal is,
amint a lombrázó alkonyattal
cinkosan összekacag.
Szátokról letörölt hazugság
maszatolja a sminkelő
fájdalmakat, a depressziók díszletét,
a számításainkat csodákkal telefirkáló,
galaktikus randalírozókat.
Már szívverésemhez
se férkőzhetek ebben a csillagközi,
rozoga ricsajban?
Hányszor kell titeket újra látnom,
hogy az első pillantás termő
szikrája ragyogtassa be arcotokat?
Hiszen kijátszott csábítások,
lerázott indulatok szorításából
tolakszom előre,
lendülök át a szépen,
reszkető, hunyorgó hanggal
keresve az önfeledt csillagjárást,
akár felhajított kő a Holdat,
domború tenger az időtlenséget.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.