Danaida
Egyszerre hoztalak el Párizsba és Velencébe –
tréfálkoztam Canaletto képein a Maillot-ban.
Tündöklő párizsi szemmel lestünk gyors lagúnákat,
reneszánsz műgonddal felhőket fenn az égen.
Bárcsak mindig a Luxembourg-kert impozáns szobrait
sokszoroznák a léptek csizmád talpán, hol Danton
se hordhatta el hazáját! Bőrig ázott Benetton
lábbelim, s beivódtunk a sikkes Champs-Élysée
tarka pacsulijába, kirakat-dunsztosüvegbe.
Louis Vuitton lakótelepi négyzetméteráron
cserélné retiküljét, egész háztömbünk elférne
néhány tucat bőröndben: ekként is megszabadulhat
ki-ki a röghözkötéstől, egyetlen négyzetméter
elég, hogy pipereholmid elegánsan tárolhasd.
Tarsolyunkban marsallbot helyetti vacsorabagett,
hűtőnkben sós kecskesajt, szar szikkad párkányunkon:
verdesnek faltól falig udvari nászgalambok,
burukkolnak, akárcsak Saint-Sulpice harangja bongat –
fém vállfáink verődnek össze megtévesztően
hasonló frekvencián, az indulás csengettyűi,
buliba menő petit bourgeois-k fülig húzódó
szája, ráteregetve kamaszos fennhéjázás.
Arcodat leakasztom mosolyodról, burkolózzam
belé, mint ballonokba ballagó szerelmes sálak.
Bárcsak mindig e vastag Ray-Ban keretbe foglalna
emlékem, s nem lenne túlzás rózsásujjú, vad rúzsod
Szinyei Merse képén sem, hisz rád vagyok kíváncsi
a Pompidou-központban, vonalaidra téged bont,
foltokra téged csupaszít francia festők szeme!
Rodin kertjében utált alakomhoz közeledek,
imádott idomaidhoz síkban, térben, időben.
Belépőjegyet váltok, óvszert méhed műhelyébe,
hófehér márványszobrok kielégítetlenül
áhítanak, de én sem tudlak nélkülük szeretni.
Párizs nélkül nyers hús vagy, alám hemperedő állat! –
Rágom a báránylapocka omlós izomrostjait,
hiába kértem well-done, csontjainál nem szeli
át a kés, enyhén véres zamata ínyencségszámba
megy, hát szétmarcangolom, tépem bősz elszántsággal,
birkózom véle, bourdeaux-it nyelek, hogy megpuhítsa.
Cibálva ínszalagot habzsoljuk ezt a szerelmet,
cirógatom lapockádat: vigyázz, még feláldozlak,
pedig azért utaztunk ide, hogy meneküljünk.
Párizsban kívánatosabb minden nő s minden kávé,
izgató, ha pincérlány tol ránk egy pici asztalt
szemben a Moulin Rouge-zsal, créme brulée, csokis ekler,
noisette tipereg máris éjjel-nappali combon.
Jaj, tegnap éjjel mégsem tudtál a csúcsra jutni!
Úgy kerülgettük egymást, mint Rodin műkincseit
sóhajig beriasztózott kiállítóteremben.
Téglába szorult galamb vergődött kinn az udvaron,
fehér kő hajlatában feketék ittak feketét.
Kettőnk közé homályos vitrin üvege feszült,
te kerültél felülre: tükröződő képzeleten
hatol át sziluetted, bukik előre Danaida
izmonként domborított háta, szorítom erősen –
mikor beomló öllel, kibomló hajfonatokkal
magába temet – őt, őt, Rodin nyolcvanötös szobrát.
Ez a mű a 'Albérleti fordulónap' című kötetben található meg.