Jöhetne dér, fagy
Veled álmodom megint,
megint veled:
vakondtúrásos pattanásokba,
szakállam pókhálós emlékezetébe,
tüdőmmel súlyzózó hajnali sóhajomba
zsúfolódik orgonás mindenséged.
Mert dehogy tudok én fényekben delelni,
tölgyek talpával hóból
zöldre lelni,
eltaposni se tudom
a számból áradó bagós bánatot:
fickándozó snecikig,
sínek közé hajított
csikkrajokig
ér el csak tekintetem.
Pedig
ha szuszogásod dirigálná
a fákban lakó világ szívverését,
jöhetne hátamra dér, fagy,
ércesebben bonghatna
a templomtorony, a harangvirág,
kakasoktól tüzesednének a gólyafészkek,
rügyek magolnák a tavaszt,
a kerítést elfutó aranyesőt,
s mire lávás mosolyoddal
vénáimat is elárasztanád:
salomei,
patakzó fátylakon át
friss agyagot döngölne a pulzus,
akár új házat avató táncsereg.
Csipesztől csipeszig föllobogó
függönye
igazgatja szívverésemet.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.