Business class
A stockholmi nemzetközi írótalálkozó margójára
„És tudtam azt is, hogy megfeketedő aszaltszilva-
arcával én még megjelenek zúzmarafényű csillárok
alatt, kocsonya-dajkáló diplomata lakomákon, hol
salátalevélbe göngyölve az ő korán leszüretelt
emlőit is föltálalják.”
(Csoóri Sándor: A látogató emlékei)
Öt napig nem mert szemet hunyni a Nap, legfeljebb néhány órányit pillantott olykor-olykor Stockholm elnehezült fénye. Mintha itt északon, 2008-ban a teremtés végre bevégződött volna, s az éjszaka utómunkálatait is felfüggesztenék, mert éjszaka és nappal különválasztása csupán munkamódszerül szolgált. Egyetemes világosság honolt. Letisztult, lekerekített formákban zárult, sebesen futó, keményen sodronyzott ívekre feszült a világ. Véglegességének látszata riasztott, azé a bölcsességé, mi mindent elmondott már, elbeszélt, leírt, jellemzett; és utolsó, felszabadult játékához meghívja társait is, az összegzéshez. A látkép ábrándos páráján áttűnik Európa, sőt az egész Földgolyó valamennyi királyi palotája, hídja, operája, kikötője, parlamentje, katedrálisa. Ilyenek az euró-bankjegyek; az euró, melyre nekünk, magyaroknak még helyesírásunk sincs, vagyis igaz szavunk sem. Ábráik elvontságukban emlékeztetnek az európai stílusirányzatok egyikére-másikára, hogy bármelyik nemzet a maga építészeti remekműveire ismerhessen. Az építészet eszperantója: a tízeuróson boltíves kapubéllet (a chartres-i katedrális királyportálja?), a húszason gótikus rózsaablak (a Notre-Dame-é?), az ötvenesen klasszicista homlokzatrész, melyek díszeleghetnének bárhol Európában. De vajon írhatjuk-e magyarul hosszú ó-val a pénznemet? Stockholmban IKEA-bútorok mindenfelé; vasszín, üveg és tömör nyersfa. Gömbölyű és szögletes határozottság, pontosabban a gömbölyűség és a szögletesség maga mint világnézet. Semleges spotlámpák, a mosdókagylók felett lasszónyi gégecsövek, ipari mennyiségű polc, fiók. Nagyszabású terekben markáns, sőt túlhangsúlyozott idomok, akárha évezredek tektonikus mozgásai gyűrték, hasították volna az enteriőrt. Nem közölnek és ráébresztenek, csak felidéznek és előhívnak. A kultúrák utáni magabiztossággal, a kultúrák előtti ősnyelven.
Nem szükséges körülnéznem, mielőtt lelépek a járdáról, az autók dudálás helyett fékeznek. Azt hinném, a gondolatok is ilyen szabadon, szoros határőrizetet kijátszva nyargalják keresztül a jobb- és balféltekét, a világ országaiból idegyűlt írók, költők, fordítók koponyáját. Repülőgépem hangtalanul siklott át a Schengennel beolajozott forgószeleken. Egyedül a magyar tranzit diszkrét tejüvege mögött pakoltatták ki csomagomat sistergő fülű rendőrök „szúrópróbaszerűen”, de a vegzálásért hazafelé busásan kárpótoltak. Nem így két hónapja, mikor Európa földrajzi középpontja felé igyekeztünk, Kárpátaljára, előbb Mezőváriba, majd Beregszászra. Gépfegyveres ukrán katonák vettek üldözőbe, mert behajtottunk a sorompóval lezárt sáv melletti – egyébként zöld utat jelző – másik sávon az ukrán állam felségterületére. Errefelé a magyar a pénz nyelve, nemcsak a szórványba toloncolt kisebbségé, hiszen az ukrán határőrök a három ellenőrző pontból kettőnél kérnek csúszópénzt az átkelésért, folyékony magyarsággal, választékos stílusban. Ukrán–angol kétnyelvű formanyomtatványok lepedőit terítik elénk, akik nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: itt ezzel a mellékessel foltozzák a szociális hálót. Svédország azt a luxust is megengedheti magának, hogy írókkal urizáljon.
A konferencia közös nyelve mi más lehetne, mint az angol; Mats Söderlund költő, a Svéd Írószövetség elnöke virtuóz szpíker, anyanyelvi szinten használja a leghatásosabb szónoki fordulatait. Öt évig szervezkedett maroknyi csapatával a világ írószövetségeit megkeresve, eljönnének-e „Skandinávia fővárosába”, ha szállásukat, sőt csaknem egész tartózkodásuk költségeit ők és nagylelkű szponzoraik állják. Ki merné feltételezni, hogy létezik a glóbusznak olyan fertálya – bármily zsebkendőnyi is az –, ahová az angol nyelv nem szivárgott be, s így kimaradt? Aki tolmácsolásra szorul, előadó, azt fintorgó gyanakvással fogadja az összesereglett nagyérdemű, s méltán részesül komoly elismerésben, aki angolul perfekt, sziporkázó, könnyedén hajlítja mondatai lejtését, így nem ritkán tanár az USA valamely egyetemén. Angolul gondolkodik-e a világíró, vagy akár – maradjunk ennél – az európai író? Ha igen, hogyan őrzi meg anyanyelve felfogását, világképét, filozófiáját? Ha nem, azt zengi-e nekünk a pódiumról, amit valóságosan akar, gondol, vagy egy neutrális, tankönyvi-újságírói angol világdialektus gondolkodik helyette? A „WALTIC Resolution” egyik tézise a „freedom of expression” (a kifejezés szabadsága). Annyit jelentene, hogy a szabadság hivatalos nyelve az angol? Angolul gondolkodni, érzékelni pedig annyit tesz: szabadnak lenni? Talán csak a magány nyelvét és testét felöltő szabadság valóságos, ha a másokhoz fordulás öncsonkolással jár.
Hivatalos programjaink – előadások és szemináriumok – menetét nem zökkentik grammatikai egyenetlenségek, rázkódtatják szemantikai kátyúk: a szereplők felkészültek, jegyzetekből olvasnak, zsigeri megszokásból reagálnak. Ki-ki amit megért, az az övé. Egy norvég európai, sokáig nemzeti parlamenti képviselő, az ottani non-fiction szövetség elnöke lelkendezve közelít hozzám. A hetvenes években tanult a Marx Károly Egyetemen, tanulmányozta gazdasági átalakulásunkat is. Magyar politikusokkal dolgozott együtt, ám mikor róluk kérdezem, lehorgasztott fővel hallgat. Nincsen kedvező véleménnyel, de forradalmi megoldásokat ő sem ajánl bajainkra. Kollégája mosolyogva érdeklődik, melyik szervezetet képviselem, „right wing or left wing?” – ennyit tud a magyar politikáról. Válaszomat hallva biztosan elkönyvel valaminek, mégis úgy tesz, mintha csak viccelődne. A multikulturalizmus részesül a legnagyobb hátba veregetésben, az, aki több kultúrában is otthon érzi magát. Egy indiai–olasz írónő gusztusa példaértékű: csilivel eszi a pasztát. De bizonyít-e bármit a két-, háromlakiság; nem fekszi-e meg gyomrát az ebéd annak, ki az összes menüt végiglakmározza? Lehet-e végtelen az ízlés?
Nevezetes „coffee break”-ek sombrero-átmérőjű zöldsalátái, karperec-hurkolatú pritaminpaprikái, kék, lyukas, penészes, francia, görög, holland sajttömbjei, magvas, teljes kiőrlésű, párnás bélű bagettjei katalizáló hatására sem csak az azonos nyelven beszélők kapcsolódnak össze társasággá. Miről lehet diskurálni vadidegen írókkal, akik (kortárs?) magyar szerzőket hírből sem ismernek, bár büszkén újságolták magyar társaim, hogy valahol felmerült Esterházy neve, és valaki másé, akiről viszont meg én nem hallottam soha? Egy kis írószövetség elnöke a híres ünnepély helyszínén, a Blue Hallban rendezett fogadáson megkérdi tőlem, van-e Nobel-díjas írónk. Szemérmes válaszomat rögtön elsodorja egy tovalibbenő, flitteres stóla. Időjárás, foci EB, felszínes, néha mélyenszántó nemzetkarakterológiai eszmefuttatás. Névjegykártya csere-bere-fogadom, traccsparti a szervezet jövőjéről: l’art pour l’art konspiráció. Elszórt bocsánatkérések régi nemzeti bűnök miatt, melyekre illetlenség ilyenkor emlékezni, de a protokolláris felejtés finom öltésekkel tovább szőhető, hatalmas témákat húz ki lábunk alól.
Az ukrán makadám a masszív, tízéves Volvónak is csaknem kardántörést okozott, pedig az még nem a bekötőút volt Mezőváriba. Honnan tudhattuk volna, hogy a minket leintő katona nem újabb kenőpénzért kuncsorog, hanem haza szállíttatná magát Beregszászba a szabadságolásból? Kérdés nélkül pattant be a hátsó ülésre, és már hadarta az útirányt; tekintete mégsem parancsoló volt, inkább elgyötört, halványan derengő, akár az éjszakai szürkület északon. Szikárságuk gyakran egyenesen véznaságnak tetszett, a kora tavaszi hidegben télikabátokba burkolóztak a Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskola végzős diákjai, akiket a rendhagyó irodalomórára tereltek együvé egy málladozó osztályterembe. Fiatalabbaknak látszottak koruknál, de nem elesettnek; inkább mintha a miénktől eltérő klímához, viszontagságokhoz, föld alól csapkodó viharokhoz szoktak volna. Másik földrészre érkeztünk, hittérítő konkvisztádorok. Megrémültem. Szókimondó, helyenként pikáns és bizarr verseim, amiket felolvasni hoztam, sehogyan sem illeszkedtek ebbe a környezetbe. Más nyelven íródtak.
Mit mondhat nekik, tizenhét-tizennyolc esztendős kárpátaljai kisebbségi magyaroknak, amit jogászság-költőség, magasztos erkölcs és pőre nemiség viszonylatában sejtetnek verseim? Hirtelen túl fiatalnak is találtam őket ehhez, pedig ha visszagondolok, ostobaság lehet az efféle lelki okvetetlenkedés. Akkor azonban mindennél valóságosabb érzés volt. Soha máskor nem éreztem magam „pesti irodalmárnak” – Stockholmban, és nyugaton általában, földszagú kelet-európaiságom feszélyez és ad tartást egyszerre –, de akkor nagyon; főként mikor a robusztus, kérges tenyerű fizikatanár két kiragadott verssorommal faggatott, mi a véleményem Kárpátalja és az anyaország különbségéről. Nem érzem-e találónak, hogy „mezítlábas Pest” és „világoskék Buda”? Hülyeségnek hat ma már, miért féltem azt a két sort felolvasni, melyek a Sátán fattya című regényt idézték bennem, és hasonlítóként használtam a költészet metafizikáját költözésemmel összeházasító versben: „lerohant lányok kentek így / arcukra vénséget félelmükben”.
Kelet felé tartva erősödik vonzása a József Attila-i gyémánttengelynek (nem hiába van Kárpátalján Európa középpontja), mágneses tere nő a szavaknak, izomduzzasztó súlya, keservesen megfekszik a lelket, mint gyomrot az oldalassal, kolbásszal, kakastaréjjal megbolondított kolozsvári töltött káposzta. Vagy csak a magyar lélek, a magyar szó magnetizálódik? Mezőváriban éltem át először igazán, hogy a szavaknak topográfiai kiterjedésük is van. „Addig tart az állam, ameddig a költő szava elér” – fogalmaz Arisztotelész állambölcselete. Meddig tart Európa, meddig az európai író szava? Nyugtalan vagyok. Nem tudom eldönteni, Nyugat- vagy Kelet-Európa otthonosabb-e számomra. Nyugat csalogatóbb, hivalkodóbb, tőle sok a tanulnivalónk; de a mondanivalónk egymásnak mintha kevés, vagy csupán felszínes lenne.
Bonniers-ék az általuk kiadott írók – stílusukhoz alkalmazkodóan akadémista, minimalista, vagy éppen szürreálisan karikírozott – portréit rendre kiakasztgatják tengerparti villájukban, ahol roskadozó asztalokkal várták az EWC (European Writers’ Council) küldötteit. Övék Svédország legnagyobb kiadója, de Stockholm egyik legimpozánsabb külvárosi rezidenciája is. Kiállítóteremnek nézné bárki, amint megmustrálja a svéd kortársak arcképcsarnokát, a pallérozott műgyűjtőjük dicséretére váló kisplasztikákat, s ahogyan végiglépdel a kavicsos sétányon, amit párhuzamos csíkokba gereblyézett az egyenruhás kertész. A Bonniers-villa tárgyaihoz egyenként jelzők tartoznak, nem is akármilyenek. Informális találkozónkhoz illő, kifogástalan tweedzakóban fogadott bennünket a bejáratnál Mr. Bonniers, a tulajdonos, aki itt született egy régebben épült szárnyban, a tengerhez közelebbi fronton, és aki az illendő tréfálkozás szabta határokon véletlenül sem túllépve megjegyezte, hogy itt is akar meghalni. A tréfa aztán több éltesebb hölgy nyelvét csiklandozta, az után tudakozódtak, házigazdánk vajon nős-e, s a csevegések kötelező eleme lett később erősen sajnálkozni azon, hogy igen. Svédasztalhoz terítettek, mi máshoz. Tenger gyümölcsei: rózsaszín, csigavonalban feltekert lazac, ráksaláta. És porhanyós ürücombok; a csont végénél leheletnyi fóliaborítással, mint a teniszütők gripje: legyen gyengéd ujjainkhoz. Poharam ürültével ott támadt egy pincér, aki utánatöltött a méregdrága szicíliai vörösborból.
Végre igazán európai írónak érezhetem magam, még édesanyám kincstári laptopját is kölcsönkértem, amit a logopédiai intézet bocsátott rendelkezésére, de amit Stockholm felé nem mertem a fedélzetre vinni kézipoggyászként, mint egy gyakorlott európai író, hanem gondosan bőröndömbe rejtettem. A tranzitban megvettem a Newsweek új számát, hogy európai horizont aranyozza szemüvegem keretét, meg a napfelkelte. Ilyenkor hordok okulárét, Nyugat-Európa megérdemli a figyelmet. A Magyar Narancs kulturális valósága is meghökkent, egy menő DJ-vel készített interjú körül bujkál, legyeskedik a magyar irodalmi slágerlista, internetes szavazatok alapján készült; „Borbély mindent visz”, de „a világirodalom továbbra is rosszul szerepel”, továbbá „nálunk, úgy tűnik, a Nobel-díj is smafu”. A Népszínház utca túlsó sarkánál, a Teleki tér vonzáskörzetében működik egy lóverseny-fogadóiroda, előtte tucatnyi, padon fetrengő, padkán ücsörgő, reszketeg kezű, vörös fejű bukméker. Lepukkant lovi-világ, a régi ügető helyén bevásárlóközpont. Micisapkájukat földhöz vágva bolondjai, szerelmesei átnyergeltek volna a kortárs magyar irodalomra?
Stockholmban nem szabadulhattam az érzéstől, hogy mindaz, ami közös témát jelenthet a sokféle írónak, nem más, mint a közös téma keresése maga. Fogást azonban egyik előadó sem talált rajta. Nem kétséges, hogy elirigyelték a világhír ragyogását a szórakoztatóipartól és a nyelvhez nem kötött társművészetektől. Mi a válaszunk arra, ha az irodalom természete kilöki magából a világpiac rendezőelvét? Közgazdászaink a helyettesíthetőség fogalmát vezették be annak megállapítására, vajon két termék azonos piacon verseng-e. Lehetséges, hogy egy afrikai, indiai, kínai, vagy akár csak a magyar és a német alkotások sem egymás vetélytársai, ergo: össze nem hasonlíthatók? Vagy ha igen, létezik-e „bázisnyelv”, amin közösen mérlegelhetnek?
Egymás mellett élő nyelvek esetén sem biztatóbb a tapasztalat. A Román Írószövetség roppant agilis küldötte homlokráncolva, tekintetét a messzeségre függesztve keresi a nevet emlékezetében. „Valami Istvánnal” dolgozik együtt, magyar író, de a vezetékneve sajnos nem jut eszébe. Könnyen rájövünk, hogy kire gondolhatott. Egy hónapja jártunk a Hollóidő nagy erdélyi írójánál a Hitel kolozsvári estje után. Előbb az összekoszolt képű gyerekekkel bandázó Szamos-parti lakótelep egyik épületének legfelső szintjén, majd békés kalotaszentkirályi nyaralójában. Semmi fölösleges pompa az illatos faházban, világos paraszti elegancia mindenütt, gondosan kipuhatolt rend, a tárgyak belső törekvéseinek teret nyitó. Tornácán jólesett a nyugalom, hiszen előző éjjel kivilágos-kivirradtig barangoltunk az egyik ifjú magyar művész érdekeltségébe tartozó belvárosi szórakozóhelyek dzsungelében, ahol a költő maga vezetett újabbnál újabb utakra. A Bulgakovból egy bezárt komplexumba kalauzolt, amit alig tinédzsernek látszó üzletvezetője, bizonyos Nyuszika úr ölelő vendégszeretettől áthatva kinyittatott. „Itt bármeddig maradhatunk” – így a szomszédvár, a Bulgakov tulajdonosa, aki kifejtette, hogy ő már seftel, vállalkozik, invesztál, kivont tőkével küzd, tárgyal és irányít, nemigen költő többé, legfeljebb néhanapján. Egyébként lealacsonyítónak érzi a „határon túli kisebbségi” stigmáját, kikéri magának, hogy segíteni akarjanak rajta, a Pestikek söröket fizessenek neki, de mi legyünk nyugodtak, minden italra az ő vendégei vagyunk. Gáláns európai gesztus.
Mezőváriba több raklap könyvvel érkeztünk szeretetcsomag gyanánt, nem kis ijedelmet okozva a kortárs magyar irodalomban járatlan, de a járműveket illesztékekig átkurkászó határőröknek. Kötetemből immár ott is elhelyeztem egy példányt, akárcsak Stockholmban, ahol felajánlott könyvért ugyanaz járt cserébe; szabadon választhattam a zsúfolt polcokról. Egy angol nyelvű bangladesi novellásköteten akadt meg a szemem, mert mihez is kezdenék a Pan African Writers’ Association anyanyelvű kiadványaival? Ízig-vérig arab világ angol közvetítő nyelven: mennyit fogok fel belőle? Néhány óra múltán visszanéztem, az én könyvemet még nem választották, pedig szép a borítója: nemzetközi zöld, közérthető Chagall.
Sem itt, sem ott nem kellett fizetnünk, a ház állta a cehhet. Az általános- és középiskola menzáján forró erőleves, meglepő ízű fasírtgolyócskák, savanyú káposzta. Nagy csáberőt jelent a helyi kisebbség kisebbségének, mert addig taníttatják gyerekeiket, ameddig a felpúposodott műanyag asztalokon ingyenesen gőzölög az ebéd, negyedik osztályos korig. Stockholmban a harmadik világ szegényeinek tanuláshoz való joga áll a mozgalom középpontjában; a jelige: „literacy is a way out of poverty”. Kárpátalján aki kezdeni akar valamit az életével, ajánlatosabb ukránul tanulnia, „Hungarian literature is a way towards poverty”. Magyarországon a cél: bekerülni a világirodalomba, vagyis az európai irodalomba, vagyis Berlin tanulmányozható szubkultúrája lenni, „csak lovait kereső kisfiúnak ne lenni”. Kit fordítanak? Akire igény van? Egy írónő panaszkodik, hogy Harry Potter- és Grisham-könyvek mindenfelé, amerre lát a külföldi irodalom könyvesbolti részlegén. A vérbeli európai szépírónak nem mindegy, milyen nyelveken nem olvassák?
Minden anyanyelv egyenjogú, ugyanarra tesz képessé, beköti a meta-pszichológiai áramköröket: sajátságos állapotban rögzíti a felfedezésre váró, szavakká formálandó világot. Az anyanyelvüket beszélők viszont korántsem egyenlőek. Nyelvtanuló külföldi útjaimon számtalanszor elképzeltem, milyen lenne, ha az én anyanyelvemet akarná mindenki elsajátítani, az én kiejtésemet utánoznák leesett állal, az én életstílusomat irigyelnék.
Az EWC angol nyelvű közgyűlésén megtárgyaltuk a közös ügyeket, melyek a jog és a közgazdaságtan angol nyelvére absztrahálhatók. Mi történjen, ha a Board (elnökség) valamely tagja a munkavégzésben tartósan akadályoztatva van, mitévők legyünk a deficittel, ki mennyi tagdíjat fizessen. Milyen megoldások találhatók a szerzői jogi problémákra a digitális térben, az erőfölényben levő kiadókkal szemben, a nyilvános haszonkölcsön bevételeinek arányos elosztására. Mind-mind lényeges kérdés, de válaszoltunk-e már az ezeket megelőző, indiszkrét kérdéseinkre? Mi az, ami a felvilágosult szlogenek, a jól nevelt kedélyek és a joggá dermedt formulák mögött ugyanaz bennünk?
Akárhogy csűrte-csavarta egész munkásságát egyetlen kérdőjellé görbítve a moderátor, erre kellett felelnünk a Beregszászi Főiskola diákokkal zsúfolásig megtöltött dísztermében. A néhai királyi bíróság, a valamikori fegyvergyár kifogyta, levetette vakolatát, bordái kilátszódtak, vagy nem is volt, ami alól kilátszódhatnának. Ugyanaz a langaléta testalkat, mint északon, ám ami odafenn élére vasalt kisportoltság, az itt egyszerű soványság. A legkisebb konfekcióméret is lóg a férfiakon; zakójuk lötyög, ingnyakuk legfelül begombolva is átérne egy teniszlabdányi ádámcsutkát. A kérdező fiatal nyelvész önnön terminus technicusainak hálójában vergődött; megmentőjéért esdekelt. Amiben a közjó megtestesül, csakis a nyelv lehet, a közös emlékekkel berendezett nyelv. Nincs jogállami intézmény, melyben a közösségért viselt felelősség összegződhetne (ez a „fékek és ellensúlyok rendszere”), nincs szakzsargon – se jogi, se közgazdasági, se másmilyen –, mely a felelősség, a kötelezettségek és jogosultságok alakzatait érvényes formába önthetné. Valami effélét hebegtem-habogtam, azon a nyelven, amin megtanultam teoretikusan gondolkodni, s ami nem éppen az erdő- vagy motorzúgás kollektív élményére apellál. Ha az irodalom teremtő nyelve elvesztette hordképességét az európai társadalmakban, vajon az írók miért értenék rajta egymást? Vagy ha csak ők értik, mire mennek vele? Létezik-e középút az internet minőségi anarchizmusa és a kánon köldöknéző szkander-politikája között? Világosan működő önkorlátozó hatalom a tomboló dilettantizmus és a titkos lektorok, a magánnyelvek ellenében?
A „titkos lektorok” fogalmát egy németföldön élő magyar író vezette be, mondván, nem bíbelődnek „esztétikai finomkodásokkal” annak megítélésekor, milyen könyvet fordíttassanak le, hanem titkos lektorok döntik el, mit kíván a német könyvpiac. A piac „láthatatlan kezének” Adam Smith-i víziója egy újabb mikroökonómiai szóképpel gazdagodott. Így már teljes a kép: a piacot a titkos lektorok láthatatlan keze igazgatja.
Az irodalom nyelve filozofikussá vált, a filozófiáé eltudományosodott, a posztmodern, „interdiszciplináris” tudományosság pedig visszahajlik a művészi szabadság ősállapotához. Semmi nincs a helyén. Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című lenyűgözően pontos gondolatfutamai közt az „életet nem szolgáló” történettudósokról írja: „Ha például az egyikük Démokritosszal foglalkozik, joggal téved a kérdés a számra: miért nem Hérakleitosz? Vagy Philón? Vagy Bacon? Vagy Descartes? – és így tovább, tetszés szerint. S aztán: miért éppen egy filozófus? Miért nem egy költő, egy szónok? S egyáltalán. Miért éppen egy görög, miért nem egy angol vagy egy török? Talán nem elég nagy a múlt, hogy találjatok benne valamit, amihez képest nem tűntök önmagatok előtt olyan nevetségesen tetszőlegesnek?” Túlontúl nagy a múlt, tágas Európa a választáshoz az emberöltő léptékéhez képest.
Nem keveset vártunk a beregszászi ebédre-vacsorára, olyan jelentős európai szerzők, mint Vári Fábián László vagy Penckófer János társaságában. A leves annyira csípős volt, hogy csak belekóstoltam, a főétel húsfalatkái hajdani, diétás gyomromhoz szabottak. Házi sörük viszont, bár minden korsóban más ízű, kifogástalan. Az is szerencse, hogy szereplésünk előtt sikerült hozzájutnunk némi hókiflihez a piaci forgatagban. Csak mikor hazaértünk, hallhattuk a rádióban, mi adja az ukrán étkek hamisítatlan egyedi stihjét, ami időnként annyira fölerősödik, hogy a csábító reggeli rántottát már émelygőn toltuk félre: az Ukrajnából az EU-ba importált (testvériesen szólva: exportált) háztartási repceolajban nagy mennyiségű ásványi olajat mutattak ki. Táplálkozhat-e repceolajból a világirodalom?
Chairpersons’ Lunch-nak nevezték az utolsó, zártkörű fogadást, ahol megjelentem, és Mats Söderlund teátrálisan nekünk szegezte a szónoki kérdést: miért tettünk eleget szívélyes meghívásuknak? Mielőtt az elnök pohárkocogtató felszólalási kedvét tudtunkra adta, a Pánafrikai Írószövetség vezetője frissen beszerzett Nokia telefonjával fényképeztette magát; lebernyegének suhanása mindig mást és mást csalt az objektív elé, hol kiváló rénszarvassonkát, hol a tenger valamely ínycsiklandó teremtményének darabkáját szorongatva tányérjában. Valóban, mi célból gyűlt egy helyre a világ irodalma, mi rántott össze bennünket, mint vasreszeléket a mágnes? Hová törekszik, ami nem provinciális?
Oly sok kritika érte az európai metafizikát, vele együtt a személyiség önazonosságát, miközben bizonyos értékek mellől nem tágított ez a konferencia sem; ráadásul e nemzetközi szerződésekből jól ismert szabadságjogokat éppen az európai történelem párolta sűrű szesszé. Ha nincsen metafizika, mit akar leleplezni, kerülgetni az irodalmi mű? A legegyszerűbb, ha az átjárható kultúrákról és az uralhatatlan nyelvről szól, vagyis saját technikai gondjairól, így legalább az írók összekacsintanak műveik felett. Stockholmban gyakran éreztem, hogy könnyen kikezdhető, mégis fundamentális lelki, tudati műveleteket divatos vitatni, a nyilvánvaló esetlegességek viszont alááshatatlanok. A záróünnepségen felállva tapsoltuk a híres, kerekesszéken betolt írót, akiről sosem hallottam, és akinek még a Szépírók Társaságának küldötte is csak futólag találkozott nevével, mikor egy évig Londonban élt. Olvasni nem olvasta könyveit. Kíváncsi lennék, a hatalmas teremben hányan tudnák idézni akár egyetlen könyvének címét is. A résztvevők tekintetét látva talán egy százalékuk.
Válaszok nélkül nincsenek kérdések. Korunk vezető filozófiai áramlatai tagadják a „szubsztancializmust”; ahány kérdező, annyi válasz. De minden egyes válasz elfogadható-e válasznak, vagy csak újabb kérdések között nyit frontot, nevezetesen: melyik válasz az elfogadható? A világirodalom nem nélkülözheti az azonos kérdésföltevéseket, ezért a válaszok legalább bizonyos körében való egyetértést sem. Milyen tartalmak, jelentések esnek áldozatul a világirodalmiságnak, melynek eredménye – olvasóit vesztett korunkban – legjobb esetben is a nyelvi határokon átívelő szubkultúrák kialakulása? Kiváltja-e ez a nemzeti kultúrákat, válogató logikája egynemű-e vele? Ha nem egynemű, miért feltétlenül magasabb rendű? Egyáltalán, hogyan fest, kik tervezik az európai író- és olvasó-uniformist? Út közben ért az egyik titkos lektor állásfoglalása az ír fordítási pályázatra benyújtott anyagokról. Lesújtó. Szemünkre veti, hogy bár elsőrangú magyar műveket olvasott, azok nem adják vissza az eredeti szövegek valamennyi árnyalatát. Miféle elvárásoknak kell megfelelnünk, az ír vagy a magyar olvasókénak?
Mintha a nagyvilágba vágyó irodalom azon nyelv kulturális és működési törvényszerűségeinek mutatna szamárfület, amelyből vétetett. Könnyen lehet, hogy eredeti nyelvét vesztve a lényegétől fosztják meg, még ha azzal egyenrangú, új mű születik is. Hiszen a szépirodalom lényege – egyebek mellett –, hogy megteremtse olvasóját, szemben a kizárólag szórakoztató irodalommal, mely létező közönségét szolgálja ki. Nehéz szabadulnom a gondolattól, hogy a nemzeti irodalmak intézményrendszereinek globális csődje hozza magával az igényt a globális intézményrendszerek iránt, melyek aztán bizonyos lokális elvárásoknak kell hogy eleget tegyenek. Az irodalom a valóban világméretű, szabad iparágakkal szemben sohasem szállhat ringbe, hiába ez a – nyíltan ki nem mondott – célja valamennyi ernyőszervezetnek. Minél nagyobbak, legitimitásuk is annál erősebb arra, hogy megmondják, mi számít helyes, és mi helytelen piaci magatartásnak, s hogy ki részesülhet érdekvédelemben.
A felvilágosodás óta kísért bennünket igazán az univerzalizmus rosszul felfogott értelme. Hittük már Európában, hogy képesek vagyunk olyan jogi kódexeket írni, melyek mindenütt egyformán ideálisan szabályozhatják életünket; hogy ami igazán fontos, nem franciákkal, németekkel, svédekkel, írekkel, magyarokkal történik, hanem emberekkel és az emberiséggel, ezért húsbavágó kérdéseink csakis közösek lehetnek. Ennek mégis ellentmond az irodalmi tapasztalat. Egy irodalmi téma attól válik érdekessé, izgalmassá, megrendítővé, értékes esztétikai minőséggé, hogy nem általában történik velünk, emberekkel, hanem rögzített időben, pontosan körülhatárolható térben, megnevezhető személyekkel. Éppen ettől lesz sorsuk örökérvényű, jó értelemben véve univerzális, amit viszont így kizárólag anyanyelvünkön élhetünk át.
Biztosra vettem, hogy az odaút kényelmetlenségeit, bőröndöm vizsgálati fogságát volt hivatott helyretolni a ragyogó mosolyú repülőkisasszony. Engedélyt kért tőlem, a jegyem hadd szóljon business class-ra visszafelé. Világirodalomtól nemzeti irodalomig vissza. „Milyen welcome drink-et hozhatok?” – kezdte a stewardess, mialatt nyájasan lesegítette zakómat. Zamatos Villányit hazáig! A személyzet egy másik tagja megsértődött, mert csak a hetilapokat kértem a felajánlott mindenféle sajtótermék közül. „Úgysem történik semmi, nyár van” – vonogattam a vállamat zavartan. Forró kézmosó kendő, háromfogásos vacsora; krémleves, isteni vadas, és még az új kedvencből is átmentettek a gépre, kis szelet rénszarvassonka. Svédország utolsó ajándéka. A laptopom ezúttal a fedélzeten, de nem is ültetem fel a térdemre, ötlettelenebb, megállapodottabb vagyok utazómagasságon, mint bármikor.
Tízezer láb. Valahol itt lehet, ebben a szférában, a tejfölsűrű felhők és az angyalok között félúton a Földet keresztül-kasul száguldó internet, de talán még a világirodalom hazája is.
Appendix – Alattam arany, fölöttem füst
Mágikus nevű izlandi vulkán terítette szét hamuját a Nyugat fölött. Közös sorsélményt kereső buzgalmam ismét csak feszengésre bukkant, mikor Brüsszelben, az Hotel Métropole patinás szobájában, egy üveg Delirium Trémens bűvkörében hallgattam a CNN beszámolóját a leblokkolt New York-i reptérről.
Hogy ez a természeti tünemény az én hazajutásomat is érintheti, még később sem sejtettem, az Európai Parlament konferenciáján, az odaútjukon tréfálkozó előadók szavaiból; de nem vettem komolyan a Conciergé – műemlékké nyilvánított – pultjára támaszkodva sem, a recepciós tanácstalanul széttárt karját figyelve. „Ma estig biztosan nem szállhat föl egyetlen gép sem.” De hiszen az én jegyem késő estére szól!
Az EWC közgyűlését aztán az utolsó sorban töltöttem, persze fölös elővigyázatosságból, hiszen valamennyi küldöttet – laptopjával vagy mobiljával babrálva – a visszaút szervezése kötötte le. Laptopomat ezúttal otthon hagytam – három napra minek? –, így ötpercenként ugráltam föl, és oldalaztam ki egy félreeső, sötét terembe. Édesapám adta a fülest, hogy busszal ugyan reménytelen, mert napokra előre minden hely foglalt, ám egy órakor – azaz háromnegyed óra múlva – indul vonat Brüsszelből Zürichbe, s onnan átszállással egy másik Kelenföldre. Ekkorra az is kiderült, hogy éjjel sem nyílik meg a reptér, sőt talán a jövő héten sem, Brüsszelben pedig nem olcsó hetekig kényszerüdülni. Kiosontam hát az ülésteremből, futtában elbúcsúztam néhány ismerőstől; és úgy, ahogy voltam, öltönyben, étlen-szomjan taxiba vágódtam; irány: az Északi pályaudvar.
Több száz méternyi tekergőző sor várt rám, hirtelen fölcihelődött utasok az otthoniakkal forródróton. A tumultus alig tisztul előlem, pár perc van hátra a vonat indulásáig. Az utolsó utáni pillanatban illeszthetem bankkártyámat a leolvasóba, mert végre-valahára az úti célom hallatán idétlenül elvigyorodó diszpécser is rájött, hogy átszállással a helyzetem menthető. „Elérem még?” Kérdésemre a fiú lerajzolja, merre menjek, s csakugyan, ha pár vonással tovább cizellálja az ábrát, már nem fékez, hanem nekilódul a szerelvény, mire a peronra lihegve odavergődök. Riadtan tapasztalom, hogy a központi pályaudvarról elindított vagonokban nem lesz könnyű ülőhelyet találnom, hét órát pedig nem ácsorgok végig. Az idős berni házaspár eleinte gyanakodva húzza összébb csomagjait, de aztán oldódik a feszültség, főként hogy nem csak angolul, németül is elboldogulok velük. Mindketten szociológusok, egymással is három nyelven diskurálnak, angolul, németül és franciául felváltva. A férfi, büfékocsi nem lévén, Strasbourgban le is száll, hogy kávét szerezzen nekem, mielőtt tovább iramodnánk. Kiszáradás ellen ásványvizükből is megkínálnak, sőt az aszalt gyümölcsből is veszek, jóllehet utálom.
Se könyvvel nem készültem – két órás repülőútra? –, sem elemózsiával. Supervielle kötetét böngészem újra és újra, amit idefelé olvastam el; verset firkálok jegyzetfüzetembe. „Majd következik a zöld s város súlyos találkozása, / alkudozás a külvárosokban, hol fák és házak váltakoznak” – írja a költő A város felé című versében. A vonatkattogásban felpörög ez az alkufolyamat, s végül bevásárlóközpontjai révén mindig a város győz; rajtam meg az álom venne erőt, ha a „sehol sem levés” érzete nem rázna föl. Európa? Településenként újabb vagonokkal toldják meg szerelvényünket, mintha egész Nyugat-Európa katasztrófa elől menekülne, pedig útra kelni lehetetlen, nem helyben maradni. A tízezer méter fölötti vulkáni hamut csak a repülésirányítás radarjai észlelik. A hamufelhők számunkra metafizikai régióban lebegnek, akárcsak az internetes elektronok vagy az európaiság eszméje. Összeköt-e szomszédaimmal ez a nyavalyás lávaömlés? Raklapnyi újságjaikból udvariassági beszélgetésekre merülnek csupán föl, de Magyarország neve olyan egzotikusan cseng a fülükben, olyan idegenül, mintha Indiát vagy Borneót emlegetném. Miről szoktam írni? „Über Kultur?” – kérdik.
Öltönyömben verejtékezem, mindent, amit otthonról hoztam, átizzadtam már. Talán a szállodai szobámmal együtt tolnak hazafelé, s az ablakba vetített tájak illúziók. Előző este Brüsszelben csavarogtam, most a francia–svájci határ felé tartok, melynek közelében lassan-lassan mindenki elmaradozik mellőlem, a berni házaspár is. Kikészített arcú, ittas sihederek, bulizó diákok kapaszkodnak föl a helyükbe. Miért nem csatlakozom duhaj társaságukhoz egy görbe estére? Egy számmal nagyobb, szűkítésre váró jegygyűrűm is úgy csillan meg a kintről bevilágító, el-elnyisszantott fénypászmákban, kacsint össze az éj flittereivel, mintha ez az út érvénytelenítené. Ahogyan közép-európai valómat is. De vajon valóság-e Közép-Európa? Sokan hisznek abban, hogy e fogalom verőfényes, földrajzi jelentésmezőibe a történelem dimbes-dombos, zegzugos árnyalatai is belejátszanak. Montesquieu úgy vélte, hogy a geográfiai adottságok nemcsak az emberek viselkedését, jellemét, de a közösséggé szerveződés mikéntjét, az államformát is meghatározzák. Már a nagy francia gondolkodó is bölcseleti kiindulóponttá tette táj és ember viszonyát. Melyik az alapvetőbb történelemformáló erő? Közép-Európa hívei vallják, hogy a regionális köztesség, a kelet és nyugat közti átjárás és őrlődés az évszázadok folyamán egy sajátságos képződményt munkált ki: a közép-európai identitást. Fölidézek néhányat magamban a gondolatfelvetés magyar klasszikusai közül: a Duna-menti konföderációt megálmodó Kossuthot, az Európa három történeti régiójáról értekező Szűcs Jenőt, vagy a térség kisállamainak nyomorúságához egyszerre részvevő pszichologizmussal és tárgyilagos tényismerettel hajoló Bibó Istvánt, s most úgy érzem, igazuk lehet. Hol vagyok most? Miféle fogalom ejtett foglyul, hódított meg? Döcögök Közép- és Nyugat-Európa között. Milyen nehéz kialakítani az egészséges azonosságtudat és a bizalmas nyitottság önképét! Magyarként is, vőlegényként is. Az öblös hangú szónokoktól védenek-e szép olvasmányaim? Kívánatos svájci fruskáktól őriz-e a gyűrűm, vagy csak odahaza kerít hatalmába? Tízezer méteren követ a hamufelhő, leárnyékol, beborít, s figyeli, mitévő leszek. Káin áldozati füstje. A csábításé? Mi lenne, ha leszállnék, és itt rekednék örökre egy svájci faluban?
Zürichben feltankolok; pizza, sör, szendvicsek: ami belém fér. Nem messze tőlem a föld alatt itt rejtik a világ aranyrúdkészletének jelentős részét. Alattam arany, fölöttem füst. A tizenkét órás éjszakai utazáshoz gondosan elő kell készülni. Mire a hat négyzetméteres kusetban mindnyájan, földre szállt vadidegenek, elfészkelődünk, már éjfélre jár. Aktatáskámra hajtom fejemet, bőröndöm egy mélyedésben zötykölődik, cipőmet sem húzom le; de öltönyöm is úgy gyűrődik kevésbé egymás alatt és fölött rétegesen fekvő társaim csomagjai közt, ha hanyatt dőlve zakóját begombolom, és elsimítom, eligazgatom magam alatt. Még a nyakkendőt se lazítom meg: külszolgálatban vagyok. Ha mindenki elheveredik, nincs mód felülni, muszáj hát aludnom. A kettővel fölöttem horkoló orosz üzletember pizsamára vetkőzött, fogat mosott, papucsát akkurátusan a priccsem alá csúsztatta. Én lassacskán huszonnégy órája hordom ugyanazt a szettet.
Reggel, immár Hegyeshalom közelében, a tőlem karnyújtásnyira durmoló francia házaspár meséli, hogy esküvőre érkeznek Pestre, az Astoria Szállóba. Mi dolgom volt Brüsszelben? Fogalmam sincs. Mi köze az Európai Uniónak az irodalomhoz? Jellegtelen üvegpalotája csak visszatükrözi annak az arcát, aki belenéz. Csupán a nemzeti értéktanúsítást ösztönözheti, és az európai szinten összekapcsolt digitális könyvtár – amit országonként töltenek föl könyvekkel – talán berendez egy afféle virtuális csarnokot, az Európai Parnasszust, Isten Városát, mely maga a kultúra aranyrúdraktára.
Ebből az éteri sugárzásból, Zürich pincéi és a vulkáni hamu köztességéből, az európai nemzetek pályaudvarából érkeztem Iszkázra; mert Kelenföldről hazavisznek, ám alapos zuhanyzást és gyors átöltözést követően rögvest autóba ülök, hogy fél napos késésem ellenére se mulasszam el a Nagy László Vers- és Prózamondó Versenyt. A Somló árnyékában, az emlékház udvarán juhfarkot kortyolva éreztem meg az anyaföld vonzását; a tájba simulva ismertem rá az Anyaképre. Előző nap Nyugat-Európán robogtam végig, de nem tapasztaltam belőle egyebet, mint táplálkozó-tülekedő utasokat, akik úgy szelik keresztül-kasul az országok gyepűelvét, akár a füst. El-elszunnyadó, nagyokat bólintgató fejemet megállónként Aldira, Ikeára kapom föl. „Jó volt már visszasajognom / oda, hol erővel töltem, / szülőm és elhagyott földem / egy anyakép lett.”
E sorokat szavalták a poétai porta gyepén, míg nekem volt időm körülkémlelni a tágas mezőt szétdaraboló dombokon, és magasan hordozva szememet belenézni az égbe is, ahol szállt, szállt a vulkáni hamu. Akkor és ott állhattam csak szóba önmagammal és Európával.
Ez a mű a 'Virágvasárnapi zsákbanfutás' című kötetben található meg.