Véled esett el a ló
1.
Felváltja-e a piac a történelmet? Ez a meztelenre vetkőztetett kérdés vacogott bennem, és nem melegíthettem föl azzal, hogy kimondom. Pedig mintha belezsúfolódnának a költészet eleven gondjai; a haláláról szőtt sárkányos faliképek éppúgy, mint a fuldoklók rúgkapáló sziluettje, melynek hangja sincs, hogy benyomja az ablaküveget. Történelem-e még az életünk? Tegnap ünnepeltük Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapját. Miért éreztem úgy, mintha valami lezárult volna a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, ahol hajdan Arany, Eötvös, Vörösmarty forgolódott a lenge kariatidák alatt? Van-e esély hasonló életművekre? Igen, az ott még a történelem volt, az adott súlyt, nehezedett rá és emelte föl, az sodorta magával, döngölte bele és ragadta el a Költőt. S ahol történelem van, ott a magánélet fordulatai is események. „Sajáttá tevő események” – írná Heidegger. Meglehet, azok a nagy egyéniségek világítják ki a kultúra hepehupás rézsűjét, akik saját életüket történelemmé lényegítik át, az erdőszélről vágott vándorbotból ráncos kezű faszentet faragnak. De mégis. Régóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a kor, ami nekem adatott, már nem az a kor. Ki mondhatná meg, miért nem? Számomra a költő olyasvalaki, akit Ágh István keresett a Fénylő Parnasszuson. Balassi, Csokonai, Ady. És a többiek mind-mind: Radnóti, József Attila, Pilinszky, Nagy László, Orbán Ottó, Bella, Nagy Gáspár, Kányádi, Csoóri… Költő az, aki világokat varázsol, hogy belesárgul a Hold, s nem egy sápatag holdkóros a varázstalan világban.
2.
Olyan magabiztosan válaszolgattam az újságíró kérdéseire a Költészet Vásárán, mintha tisztában lettem volna azzal, miket beszélek. Nemes cél, a költészet népszerűsítése hitette el velem, hogy szervezőként oda kell állnom a program mellé. A zene könnyebben emészthető, mint az irodalom, üdítő pezsgőtabletta benne föloldva a méregerős líra. Zenekarok és költők nyomják egymás kezébe a mikrofont a Gödör Klub pódiumán, de a jeleneteket éppen akkor mossa le színpadukról a rideg miliő, mikor valami fontos történik: a könnyed csevegést tartalmas kijelentések oszlatják el, a puszta műélvezetet a ráhangolódás akkordjai zavarják föl. Aki be-betér, inkább csak be-betéved a kinti söntésből, esetleg a hírneves előadó csábítja, de nem a költő. Könyv alig fogy az árusítóhelyen. „Könyveket a könyvhéten lehet eladni, máskor nemigen” – így a tapasztalt kolléga, s kezdem érteni, miért: abban az egy hétben könyvvásárlásra „kondicionálják” a közönséget. A kondicionáltság persze nem a belső igény felébredése! Miféle költészet adható-vehető a Hiúság Vásárán és az antiknak számító művészeti ócskapiacon?
Vásár és költészet. Vietnamban is e kettő körül tollászkodott az agyam. A nemzetközi fordítói konferencián mindenki költő volt, az utcán mindenki a portékáival kufárkodott. A költő még nagy becsben áll, nem csak a kereskedő, s ez abból is látszott, hogy számtalanszor környékeztek meg könyvüzérek. Egy hatalmas mobil polcot cipelt a pöttöm, vágott szemű vásáros: az útikönyvektől a szépirodalomig széles spektrumból válogathattam, és mivel nem böktem rá egyikre sem, egyenként adta elő valamennyi árucikk szinopszisát a szerencsétlen – természetesen angolul. Pályázatot író önmagamra ismertem, ahogy piszkos kezek nyúltak felém és színes bédekkerek. Fintorogtam, de egyre határozatlanabbul: az ember ne gyűlölje a másikban azt, amit önmagában sem szeret. Végül megakadt a szemem egy korábbi szamizdaton, ami amerikai sikere óta mindenütt kapható Vietnamban is: Bao Ninh The Sorrow of War-ján. Sokat olvastam róla, ezért – hosszas alkudozás után – az eredeti ár harmadáért, ám a valós ár tízszereséért megvettem. Nem hagynak nyugton. Ahogy lerázom az egyiket, jön a másik: könyvet, képeslapot, hamisított kínai pólót, ékszereket, bizsukat, ékszernek látszó bizsukat és bizsunak látszó ékszereket kínálnak. „Hungry money” – vigyorog rám valamelyikük, fogain megcsillan a hanoi Hoan Kiem tó tükre.
Most van először alkalmam időzni, kiropogtatni görnyedt figyelmemet, kinyújtóztatni gondolataimat. Mit keresek itt? Csaknem egy teljes napot, több mint tizennyolc órát utaztam Budapestről Hanoiba, hogy a vietnami irodalom fordításáról konferenciázzak. Repültem frankfurti hóviharban, merültem vizezett tejbe, süppedtem sűrű tejfölbe, haraptam iszapba, mintha sekély tengerfenék horzsolná torkomat. Így érkeztem a szennyezett levegőjű fővárosba, hogy legyen min átszűrnöm otthoni teendőimet, és letisztuljon, lecsillapodjon a hétköznapi mocsok. Már vártak ránk, rám és a Magyar Könyv Alapítvány igazgató asszonyára. Egyikünk sem szakértő, nem tudjuk, hová csöppenünk. Útitársam a hazai segítséggel vietnamiul újra kiadott magyar könyvek bemutatójára érkezik, én a kortárs vietnami novella antológia ügyét felkarolandó. Közös könyvsikerek? A világ mint látvány is lefordíthatatlannak tűnik, ahogyan apránként elő-előmerészkedik a füst és a szmog leple alól, kontúrja kirajzolódik a repülőtér nemzetköziségéből. A dudálás tolvajnyelvét sem érteném, ha egyedül vezetnék, a forgalmat ősi ösztön hajtja írott törvényszerűségek helyett, s a kívülállónak egyhangú tülkölés ezernyi árnyalatban játszik. Autós és motoros taxik tucatjaiban fészkelődve tapasztaltam, hogy ahány sofőr, annyi nyelve a dudálásnak; nem, nem csak stiláris különbségek mutatkoznak: a kürtölés dicsér, korhol, irányt jelez, köszön, elsőbbséget ad, leszorít az útról, anyázik, szelíden tessékel, bocsánatot kér, bosszankodik, vagy épp csak örül annak, hogy a kocsi halad; a kifinomult vezető sajátos orgánumon szólaltatja meg érzelmeit és mondanivalóját. Akár a híres egyhúrú hangszer, a Dan Bau, mely az esti fogadások lélegzetelállító mutatványaként rezgett, pengett, bűvölődött színes mosolyú lánykák kezében, s mely mégsem monoton, belőle bármilyen hang kicsikarható.
Későn nőttem bele a nőkbe és az autókba, éreztem rá arra, hogy egy férfi testképét, ezáltal lelki beállítódását mindkettő mennyire befolyásolja. Az még rendben volna, hogy egy másvalakitől függ az ember önarcképe, de hogy tárgyaktól is? A posztmodern személyiség nemcsak identitását, de használati eszközeit is lerombolná, hogy végső soron egyetlen ketyere, a mobiltelefon szolgálja, mely multifunkcionális: benne rejtőznek a barátok, a határidők, a feljegyzések, a fényképek, a zenék; a világról való akaratoknak és képzeteknek ez ad öntőformát, jelentéses nyelvet. Nem a szerszámok, az alkotóerő attribútumai, legfeljebb az edzőtermi súlyzók, a látványos, de virtuális, mert terméketlen tevékenység-alkatrészek jelenítik meg ezt az embertípust az evolúció legmagasabb fokán. Vietnamban több gondosan kialakított skanzenba eljutottam. Egy szobrász saját kezűleg építette föl egész városát tradicionális házakkal, kertekkel, medencékkel. A hagyományőrzés azonban nem ugyanaz, mint a tovább élő hagyomány. Folytatható-e az, ami egyszer megszakadt? Az autó még őrizhet valamit az ideából, amit egykoron a ló jelentett a férfinak, bár a legtöbbeknek csak státusszimbólum. Minden jelenség az értelmezőjén áll vagy bukik; társakat és tárgyakat is mi magunk teremtünk, akár versét az olvasó?
Vietnam a motorok országa, a fürge, nyílt és nyitott embereké, ám a nők legtöbbször nem vetik át lábukat a nyergen odaadóan, kacéran, hanem régi korok lovagló ülését idézve féloldalasan csüccsennek föl rá. A kétkerekű aztán, éles penge, a járművek ragacsos masszájába hasít, addig-addig furakodik, mígnem áthatol mindenen, s végül beleszalad, beleáll egy utcára kirakodott boltba. De minden jármű és járókelő üzlet, amerre látok a szállodába tartó taxiúton. A gyorsforgalmi szélén asszonyok imbolyognak a megélhetés páros kosarával, melyek vállra vetett rúdról csüngnek alá. Egy robogóra két ketrecet erősítettek, bennük egyenként – megszámoltam! – öt kismalac utazik, összetapasztott, élő hústömbök. Két-három csokor csirke a másikon, lábaiknál egymáshoz zsinegezve csapkodnak, verdesnek, a toll- és porfelhőből egy csőr ereszkedik le az aszfaltig, szikrázva húzódik rajta, mint valami felborult áramszedő. Megérkezünk Hanoi kertvárosába, a Ho Tay-hoz, azaz a nyugati tóhoz. Long, az ifjú segítőnk, akit a Vietnami Írószövetség rendelt mellénk, örökké szemmel tart. Miért szöknénk el? Szobámba érve rögtön megcsörren a telefon. Nhung és a kiadó emberei városnézésre, ebédre hívnak. Nhungot lassan két éve ismerem, Magyarországon végzett a bölcsészkaron, azóta magyar könyveket fordít vietnamira: Márait, Csáthot, Kertészt. Utóbbi Sorstalanságával meggyűlt a baja, vietnamiul érthetetlen nyelven hömpölyög. Nyugtatgatom: a román fordítás elkészültekor is botrány tört ki, talán most fordíttatják újra. Javaslom, hogy tanuljon meg németül, aki e könyvet igazán élvezni akarja.
Nhungot sokat faggatom a vietnami irodalmi életről. Már a konferenciára szánt rövid felszólalásom szövegezésekor azon tépelődtem: mit szabad mondani egy kommunista országban? Titkos, államellenes összeesküvőket képzelek el úgy, ahogyan Nhung jár-kel; azzal ugratom, hogy valódi anarchista. Mikor először megjelent a Magyar Napló szerkesztőségében, a hivatalossággal szembeszállók termékeny izgalma lengte körül. Akit az állam nem támogat, megtűri az internet, megbújhat a szamizdatos honlapok, fórumok, blogok oázisában. Sok világhírű emigráns szerző persona non grata az irodalomban, de emlegetni őket is szabad. Otthoni készülődésemkor a neten bukkantam rá én is egy amerikai tanulmányra a kortárs vietnami irodalompolitikáról. A szabad gazdasági verseny és a modern technika idejétmúlttá tette a kultúrát hagyományosan féken tartó állami eszközöket, ezért az új párthatározat előírja, hogy a veszélyes, felforgató művekről egyszerűen ne vegyenek tudomást. Ami ugyanis nem kap kormányzati támogatást, hatástalan, visszhangtalan marad. A szabad gazdaság és az irányított irodalom rendjét egyként a sajátos, patrióta kommunizmus tartja fenn; s a gazdasági szereplők a külföldi vállalatok, az irodalmárok az írószövetség hatalma miatt zúgolódnak. Közben a gazdaság fejlődik, nem nyomják agyon adókkal, az irodalmat tisztelet övezi, az írók megélnek munkájukból, a patriotizmus pedig a kultúrában erősebb, mint a gazdaságban. De hiszen ezzel nálunk is boldogan kiegyezne a társadalom! Nhung nem is sejti, hogy az irodalom iránti érdeklődésnek éppen ez a záloga. A tiltás. A tabu.
Mennyit fogok föl abból, ami körülöttem történik? A repülőn nem aludtam, rakoncátlan viet kisgyerekek rajcsúroztak a folyosón, most már riksa visz át a belvároson, és motorok kerülgetnek, csordogálnak körül. Turista vagyok, akinek a lelke sokkal később érkezik a testénél. Varázslatos helyszín: vakolatlan vagy – a magas páratartalom miatt – leázott vakolatú házak, de olyan keskenyek, hogy messzi perspektívából azt hiszem, a vállam szélesebb a homlokzatuknál. Minden folytonos mozgásban, az általános hajtóerő a piac kavargása és nem a történelem sodrása. Az irodalom inkább a történelmet ábrázolja úgy, mint ami az örök emberi természet mélyén lappang, holott a boldogulás, a gazdagságra törekvés elemibb indíték. A történelmet elszenvedi a magasabb szférákba vágyó emberi nem, de a piac nem táplálja a tragikumot, csak a nyűglődést, a nyavalygást, a vesződséget. Mert nincs benne semmi, ami túlmutatna önmagán, semmi titokzatos, semmi fenséges. De vajon megkülönböztethető-e a túlélés, a létérdekű cselekvés a vagyonosodástól? Miért kerül fölénybe az utóbbi az előbbihez képest? A teljes nincstelenség történelemképző, a legatyásodás nem; a véres kataklizmák minden esetben előhívják a művészi látásmódot, a vértelen lelki alkuk soha? Hiszen történelmiek a békeévek is lehetnének, ahogy a robotizált gépek háborúja is piaci! Tudunk-e valódi háborúként nézni Afganisztánra, Irakra?
Mintha a vietnami háború nehezen akaródzna történelmi tapasztalattá válni. Amerika maga a Nirvána Vietnam számára, Vietnam a megtérülő befektetési lehetőségek hazája Amerikának – na meg egzotikum a turistáknak. A háborút feldolgozó művekből a sematikusak emelkedtek a hivatalosság rangjára, ilyesmiket küldtek nekünk is fordítani. A Ho Si Minh városi Szépművészeti Múzeum felújítatlan francia gyarmatépületben kapott helyet, és alig találni organikus kapcsolatot a népművészet felső szinten kiállított tárgyi emlékei és az alsó szint – zömmel – háborús témájú festményei között. Nyugaton is kedvelt kortárs festőik az európai avantgárd mintákat másolják szolgaian, megfűszerezve realista pátosszal. Ho Si Minh város egyik legimpozánsabb épülete, az Hotel de Ville a párizsi kiköpött mása; a központi térre hatalmas katolikus székesegyház boltozódik. Az idegen kulturális hatások túlsúlya vagy a szigorú ideológiai előírások nyomasztóbbak? Amerika és Vietnam összeborulását hirdeti ki, akár egy párthatározatot, az új film, amit Don’t burn it címmel készülnek bemutatni Európában, elsőként a magyar Titanic Fesztiválon. Mivel a megfilmesített, valós események túlélőinek magyar családi kötődései is vannak, és a zeneszerzők is magyarok, a kulturális attasé fontosnak érezte, hogy elmenjek a vetítésre. A Nemzeti Filmszínház amerikai típusú multiplex, a film amerikai sablonra hordja föl a vietnami háború képeit, a helikoptereket, a dzsungelt, a napalmot, a perzselő bombatámadásokat. Érzékletesen kidolgozott jellemek helyett politikailag megdolgozott, commedia dell’arte-szerű zsánerek népesítik be a történetet, valamennyiük cselekménybeli helye és tettei pontosan kimódoltak, mint egy diplomatavacsorán: az érző szívű amerikai katonáé, a hős vietnami orvosnőé, az életben maradottakat megbékítő amerikai zsidó ügyvédé. A bűnbánó, ám tőkeerős amerikai ideológia találkozik a Nyugat felé nyitott, ám patrióta vietnamival.
Ez hát a kultúra globális jövője? A minőség forradalma helyetti kultúrdiplomácia? Hanoi legelőkelőbb francia éttermében vacsorázom az attaséval és a rendezővel, Dang Nhat Minh-nel. A tulajdonosnő francia, ám kizárólag olasz borospalackok henteregnek az illatos ládákban. Minh úr szemmel láthatóan szabadulna, én elfogódottan bábozom: rakosgatom a falatokat pálcikámmal. Promóciós étkezés, kulturális csúcs volna ez? Ezen a helyen eldőlhetne a film magyar sikere, de még a minősége is, ha valóban az lennék, akinek hisznek.
3.
A második nap, a találkozó első napja újfajta borzongást szórt hátamra, államat minduntalan új és új hökkenet ejtette. A megnyitóünnepség konferencia-központja monumentális, a színpad mögé felhúzott molinó hangyányira zsugorítja az előtte feszengőket. Szerencsére csak a zsöllye első sorában kell letelepednem. A magyar nagykövet mellett pöffeszkedem, vagy inkább ő énmellettem, hiszen késve jön, s mint kiderül, ez már a harmadik szék, ahová a protokollos elkísérte. Kicsit udvariaskodunk egymással, aztán lelép a balfenéken egy másik hivatalos programra. A hallgatóság: írók, politikusok és beterelt diákok; lehetnek több százan, mégis üresnek hat a terem – mekkora lehet a befogadóképessége? Mi vagyok én itt fejemen a tolmácsgép fülhallgatójával, asztalkámon a magyar zászlóval? Hazai méltóságok és külföldi delegátusok váltják egymást a pulpituson, de a kiemelt helyeken ülők sem tudhatják, vajon kell-e beszédet mondaniuk. Úgy tűnik, a korábban elküldött dolgozatainkból szemezgettek a szervezők, s a küldő ország politikai súlya, a mondandó ideológiai alkalmassága döntött, kit kérnek fel az előadásra. Először megrettenek: mi lesz, ha engem is? Honnan tudjam, hogy a fordítási célból összeszedett nevek hallatán vajon elpirulnak, elvörösödnek vagy helyeslően bólogatnak a notabilitások? Akkor még nem voltam olyan dörzsölt, hogy tudjam, itt rossz név nem hangozhat el. Olyan légkört permeteztek ránk üres szólamokból, és olyan díszletet emeltek körénk jelszavakkal telezsúfolt paravánokból, amely bármely épkézláb gondolatot, távlatos eszmefuttatást azonnal semlegesítene; széndioxidból oxigént állítana elő a kínosan harákoló elvtársaknak. Svédország is nagy példakép; díszvendégük a déli fogadáson elmondta nekem, hogy ők is elhajló literátorok műveit ültették át svédre, ám a hanoi írószövetség így is büszke rájuk. Csak azt ne tette volna hozzá, mekkora apparátussal dolgoztak a novellafordításokon, és hogy mennyi pénzmagot vetettek el bennük. Hát igen, ha Svédország gavallér, íróik nincsenek ráutalva a vietnamiak lelkes adakozására. Nálunk lassan kritikusaikat, olvasóikat is az írók fizetik. Nem éppen eredménytelenül. Lehangoló látnom, milyen komoly munkákra van idejük a külföldi íróknak, ha legalább egy kis tehetség szorult beléjük. És a „külföldin” nem csak nyugatit értek. Több fordító dolgozik hónapokig egyetlen szerzővel, hogy a lehető legjobb értelmezés szülessék meg. Szavak keresésével tölthetnek napokat. Büszkének kéne lennem, a magyar hiedelemvilág mennyivel ősibb! Gubbaszt az író kis ideig, aztán dől belőle a remekmű, ami tehetségének puszta „emanációja”. Igen ám, de melyik ösztöndíj fizeti a „megvilágosodást”, a leírt húsz oldalon kívüli le nem írt több ezret, amelyeknek előbb és komolyabb összpontosítással kell elkészülniük, mint a publikáltaknak? Odakint természetes, hogy író vagyok, hisz a szimpóziumon mindenki az. Felfoghatatlan, hogy mire Ferihegyen leszáll a gép, visszaváltozom „másvalakivé”, akár a mesékben. Kivé?
Valószínűleg mindenre alkalmatlan vagyok. Nagyjából tizenkét éves korom óta költő akarok lenni, de azt hallottam, ilyen foglalkozás nincs. Elvégeztem a jogi egyetemet, de legsikeresebb vizsgáim után is azt vágták a fejemhez a leckekönyvvel együtt, hogy annyi a jogász, rám már úgysem lesz szükség. Ha sejtették volna, bizony nem legőszintébb elhatározásból jelentkeztem a jogra, végeztem el összeszorított foggal, hanem hogy legyen egy hasznos, elismert, jól fizető szakmám! Beleástam magam a jogfilozófiába, de hamar tudtomra adták, hogy ez kétes kutatási terület, hát még a jog és irodalom, ami kivált érdekelt. Lett belőlem irodalmi szerkesztő, mikor mindenki kívülről fújja: a folyóiratok, a hosszú írások, a szépirodalom, sőt a Gutenberg-galaxis korszaka is leáldozott. Most meg tiszteletbeli fordítóként, nota bene „kultúrdiplomataként”, estélyre felnyakkendőzve igyekszem le a szálloda halljába. Mihelyst hazaérek, készülhetek az angol jogi szaknyelvi vizsgára – hogy ezt ki ne hagyjam. Magyarországon ráadásul a kultúrdiplomáciának sincs jelene, a világon azon kevés kulturált nemzet közé tartozunk, amelyik nem veszi észre, milyen lényeges volna ez, még gazdasági érdekből is! A kultúra partizánjai és az NGO-k, a „nem-kormányzati” humanitárius szervezetek verik le mindenütt az első hídfőállás első cölöpjeit.
A konferencia nemcsak számunkra, a szocialista etikettet átértékelő kelet-európaiaknak rendkívül groteszk, hanem maguknak a vietnami íróknak is; kellő malíciával szemlélik a szervezést, a vacsoraasztalnál „szidják a rendszert”, epés megjegyzésekkel illetik az önhitt szónokot, de még a tolmácsgépből áradó amerikai hang is el-elcsuklik időnként a vihogástól. A dolog pikantériája, hogy az apparátcsikok rá vannak utalva az Amerikában vagy Ausztráliában egyetemet végzett vietekre ahhoz, hogy szót értsenek velünk.
„Találkozás fiatal szerzőkkel” – díszelgett a felirat angolul a „szemináriumi terem” falára feszített plakáton, mellette sarló-kalapács, előtte Ho Si Minh mellszobra, amit láthatatlan trógerek cipeltek napról napra az előadók mögé. Se találkozásról, se fiatal írókról nemigen esett szó: idős pályatársak elmélkedtek hosszan arról, miként folytatható a nagy elődök, különösen a börtönnaplójáról világhírű Ho Si Minh teljesítménye, quaeritur: megközelíthető-e egyáltalán. Velünk szemben, az ovális asztal túlsó fertályán a viet írók laposakat pislognak; hogyan válthatnánk szót, ha csak vietnamiul beszélnek? Bátorítanak ugyan minket, hogy kérdezzünk, avatkozzunk közbe, ám a sok, nyilvánvalóan beépített helyi okvetetlenkedő kedvünket szegi. Egy angolul kiválóan tudó, fiatal helyi költőnő a fülembe súgja: majd ő összeismertet néhány íróval a szünetben, és csakugyan, mintegy ötkilónyi kötetet bezsebelek, viet-angol kétnyelvű kiadványokat. A pártbeszédek leple alatt világhódító kalandozásokra készül az emberi szó is. Eldugott folyosó rejt frissítőket, gyümölcsöt, süteményt, de erről se értesül rajtam kívül talán senki, vagy ha igen, titokban, lopva húzza félre a függönyt, oson a pulthoz ő is, akárcsak én. Egyedül fogyasztok, aztán vissza a következő szekcióülésre. Lapozgatom a zsákmányt. Zavaróan jól értem a verseket angolul, és abban reménykedem, hogy az enyémeket csak a „nétív szpíkerek” értenék, ha angolra fordítanák. Syamsul Cecep ifjú indonéz költőtitán ismerősöm fordítóházról fordítóházra járja a világot ösztöndíjaiból, s mindenütt ír egy kötetnyi verset – angolul. Napi egy vers a penzuma. Csak engem bánt, hogy olyan könnyen felfogtam a budapesti ciklust?
Mindeközben figyelemre méltó okfejtés üti meg a fülemet. „Dicséretet és biztatást érdemelnek a fiatal írók, költők, akik a haladó posztmodern irányzatot követik, és nem foglalkoznak a politikával.” Uramisten, hol vagyok? Azonnal lejegyzem ezt a mondatot angolul, a füzetet bárkinek megmutatom, ha kéri. Hinni kezdek a szociáldarwinizmusban: a társadalmak és az állami berendezkedések, az azokat fenntartó ideológiák ennyire törvényszerűen működnek?
Kiadóvezetőkkel is találkoztam, névjegykártyák kötegei kerülnek a tarsolyomba. Kinek lesz otthon ideje a sok-sok kapcsolatot élesztgetni, honnan szerezhető pénz a kiadási együttműködésekre? A beszédek egyre terjengősebbek, este a leveleim között találom egy Pesten élő vietnami újságíró üzenetét. Interjút kér és linket küld: beszámoló egy hanoi újságban a nemzetközi találkozóról, az illusztráció az én unott, bamba, de rendületlenül figyelmes fizimiskám. Kiderül, hogy a sajtó mindenütt lehúzza a szervezést és a programokat. Ezt is megteheti? Az irodalompolitika és a cenzúra következetlen. Néha egy asztalhoz ültet a vietnami írókkal, máskor külön teremben kell ebédelnünk, hogy ne keveredhessünk ellenőrizetlenül. Lehet, hogy éppen kiszámíthatatlanságában rejlik az erő, engedékenységében a könyörtelenség? Kérdezem Nhungot, miféle írók nyernek bebocsáttatást a rendezvényekre, kizárólag párthűek vagy ellenzékiek is? Természetesen mindenfajta, hiszen minél több a résztvevő, annál több pénzt szakít az írószövetség. No meg ha túl nagy a tömeg, elvész az igaz, magányos szó?
Vietnami honlapok tucatjain találkozom a nevemmel és a fotómmal. Egyszer ebéd után sétálok vissza a tanácskozóba, és elkap egy riporter, hogy nyilatkozzam a vietnami televíziónak. Az angolul perfekt költőnő tolmácsolja vietre, amit rögtönzök a Magyar Napló összeállításáról, a terveinkről, a Magyar Írószövetséget Vietnamhoz fűző baráti viszonyról. A bevilágított előtérben magyarázok. Ingerlő kép a stáboknak; újabb és újabb kamerák, riporterek gyűlnek körém, hogy nekik is mondjak valamit. Ha egy üzlet beindul… Fordítás Vására. Úgy érzem, hogy minden gyakorlatlanságuk ellenére a Nyugatot utánozzák.
A kultúra a kommunista hazafivá nevelés politikai eszközéből a nyugatbarát diplomáciai kapcsolatépítés eszköze lett. Mintha az irodalom mindig eszközszerepbe kényszerülne, mikor valódi hatása van. Az összetartozás tudatosításának eszköze. A nemzetté válás eszköze. A kiegyensúlyozott nemzettudat formálásának eszköze. A hatalom legitimálásának eszköze. A hatalommal dacolás eszköze. Eszköz. De valóban ugyanaz, ha az irodalmat az akarat szolgájává alacsonyítják, és ha szilárd belső késztetés, értékelvűség, sorsának átélése hajtja az írót? Szegről-végről ez is, az is eszközlét. Hogyan tehető egyenlőségjel közéjük? Az irodalmat a szélsőséges felszabadító hadjárat a forma, a politika, a nemzet, a közösség, sőt a tartalom, az egyén, a szerelem, a személyiség kötöttségei alól érdektelenné, unalmassá, mert tét nélkülivé és súlytalanná tette. Vértelenné, kiszámíthatóvá, puszta technikai kérdéssé. Aztán a demokrácia és a piaci mindenhatóság álruhájában gyarmatosítók édesgetik magukhoz, hogy valóban leigázzák, szolgasorba taszítsák. Új jelszavak, ideológiák, pártok, elvárások szolgájává. Úgy teremtenek új tabukat és írják át utólag az irodalomtörténetet, hogy önkényes elméleteiket, szedelőzködő hatalmukat igazolják. Pedig a mű a bizonyos-bizonytalan írói szubjektum, és nem az irodalom fejlődésének megnyilatkozása! „A költészetnek egy komoly ellensége van: az irodalom” – írja Illyés. A költészetnek egy komoly ellensége van: a költő – visszhangzik a mai közösségi terekben.
4.
Ki hitte volna, hogy ennyien összejönnek a kortárs magyar irodalomról meghirdetett előadásomra a Hanoi Városi Könyvtárba? Magyarországon diplomázott, ott dolgozó vietnamiak és itteni költők, kritikusok. A magyar kulturális hét újabb állomása fogad; a korábbin, mikor a reprint magyar könyveket mutatták be, nem tudtam jelen lenni. A sorozat nagyon tarka: Jókaitól A kőszívű ember fiai, Gárdonyi Egri csillagokja, Kosztolányi Néró, a véres költője, Móricz Árvácskája, Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja, Fekete Gyulától Az orvos halála, Sánta Húsz órája, meg Sarkadi, Galgóczi, Fejes, Örkény – és Berkesi András elmaradhatatlanul. Még Kornai János rendszerváltozást elemző közgazdasági tanulmányai is hozzáférhetők vietnamiul Nguyen Quang villamosmérnök jóvoltából. Valaki kíváncsi is ezekre? – merül föl a jogos kérdés. Derűs, örökifjú barátunktól, Giang bácsitól érkezik rá a válasz pár nap múlva, a világ hét csodájának egyikeként számon tartott Ha Long öbölben ringatózva. Le Xuan Giang, a Műszakin végzett gépészmérnök meghatottan ássa elő emlékezetéből a Gellérthegyről azóta kipusztult barackfaligetet. Mikor a nyolcvanas években – utoljára – járt nálunk, már nem virágzott barack a hegyoldalban. Bár saját bevallása szerint évtizedek óta nem beszélt magyarul, szinte kifogástalanul válogatja meg a szavait. Kiderül, a Magyar Írószövetség épületének mindennapos vendége volt, méltatja Bella István költészetét, Nagy Gáspár emberségét; csevegése kristálytiszta, nyelve olyan kényes műgonddal kotorja ki, dobja felszínre az elsüllyedt hangalakokat, akár az áttetsző vizű hullámok. Jókai, Gárdonyi, Sánta fordítója. A hírhedett város, Tonkin is a Ha Long öbölben fekszik, ahol 1964-ben kitört a háború. Giang bácsi gyárlátogatás közben látta hullámsírba veszni az elsőként lelőtt amerikai gépet. Mint mérnököt tétlenségre kárhoztatták a háború évei, s akkor határozta el, hogy eleget tesz a Gárdonyi sírjánál, Egerben tett fogadalmának: lefordítja az Egri csillagokat. A könyv – állítólag – hatalmas példányszámot ért el, a hazájukat védő vietkongok kézről kézre adogatták pislákoló bunkerben, szétrobbantott lövészárokban, hogy Dobó István és maroknyi várvédő seregének helytállása lelket öntsön beléjük. Mentális vérátömlesztés. Egy fontos, identitásképző szellemi hadoszlop diadalútja. Giang bácsi maga is találkozott elrongyolódott, betépődött, megkopott kötetekkel. Vu Ngoc Can, az ELTE magyar szakán végzett Czine-tanítvány Petőfit, Vörösmartyt, Adyt, József Attilát fordítja; Czine Mihályra a legnagyobb elismeréssel emlékszik vissza. Vele az előadásom után beszélgetek, de nem ő az egyetlen, aki kérdésekkel bombáz. Szegény tolmácsnő alig győzi a kétórás rohamot, mivel a magyarul nem tudó írók is élénken társalognának. Túl gyorsan beszélek, sorolok költőket, csoportosítok, magyarázok – vajon mi érthető belőle? A feltett kérdésekből, hozzászólásokból azt szűröm le, hogy meglepően sok. Meghirdetem a posztmodern végét, mint egy lírai forradalmár. Képzeletbeli kardomat előre lendítem, és ösztönösen hátra sandítok, ki lesz követőmmé, de csak Ho Si Minh kecskeszakállát pillantom meg, majd kialvatlan, nyugtalan szemem akad össze az ő bronzba öntött tekintetével.
Ilyen szívélyes volna-e fogadtatásom tágabb pátriámban, Közép-Európában? Tavasszal Lublinban járva a természetes sorsközösségről győztek meg a gesztusok; ahogyan Boguslaw Wróblewski és szerkesztősége vendégül látott, szintúgy mesébe illő. Olmütz igazi időutazás volt, a Monarchia kedélyes, békés atmoszféráját még a „novembertizenhetedike hangulat” sem kavarta föl. A morva könyvvásáron is szándékolatlanul leckéztettem meg tolmácsnőmet, igaz, öt-hatnál nem több érdeklődő figyelmét kellett lekötnünk. A Listy folyóirat gárdája is kitett magáért, hátha egymás felé sandít a két ország kulturálisan, ami egyelőre csodaszámba menne. Önironikus, liberális csehek a barátaink – derül ki a füstös, alternatív punk-rock kocsmában, ahová az ötvenes értelmiségiek – a hatvannyolcas nemzedék – rendszeresen járnak. Tomás Ťichák és Zita Chalupová húsz év körüli fia náluk konzervatívabb, nem cigarettázik, egy kortyot sem iszik; szülei bájosan lump, örök egyetemisták, irigylésre méltó otthonossággal mozognak a heavy metal tinédzser szerelmesei között, hevesen hadonásznak a parázsló bagóval, osztogatják a férj irodalmi lapját. Kavargó belső bugyrokból koncertzaj lüktet, dübörög, a füst olyan sűrű, mintha gőzben fűlenénk. A morva történelem epizódjai elevenednek meg a kultúrtörténész, Václav Burian jóvoltából, aki a környék népeit, legendáit példamutató szelídséggel idézi föl, és városukról, önképükről is zavarba ejtő iróniával nyilatkozik. Betoppan a nagy tiszteletnek örvendő főszerkesztő, vendéglátóink és a liberális cseh értelmiség szellemi fárosza, a parlament volt alelnöke. Mellé csúszom az ivó szűk lócáján, hogy angolul beszélgessünk. Žak fölháborodva jellemzi a nálunk uralkodó szélsőséges politikát, a magyar nacionalizmust, a zsidó- és cigányellenességet, s értetlenkedik, nemzetiségi ügyekben hogyan érintkezhet magyar párt olyan szalonképtelen figurával, mint „Duraj”. Érveit finoman cáfolom a tényekkel. Az őszinte közép-európaiság?
Az jut eszembe, amit Takács Bence barátom a Moszkva téri Macskakő presszóban citált Máraitól. „Európa nem akkor lesz egységes, ha megszüntetik a vámhatárokat, közös pénze lesz minden nemzetnek, s valamilyen nemzetek fölötti európai parlamentben döntenek majd a leánykereskedelem, a fegyverkezés, a kábítószer-csempészet és a jövedelmi adó kérdéseiről: megjósolom, hogy soha nem lesz olyan kevéssé Európa, mint a pillanatban, mikor ez a mesterséges egység bekövetkezik e földrész lakói számára. Európainak lenni nem azt jelenti, hogy megszűnök elsőrendűen francia vagy svájci lenni, s egy útlevelet és személyazonossági okmányt cipelek zsebemben, okmányt, mely bizonyítja, hogy európai vagyok. Európainak lenni annyit jelent, mint megőrizni egy szerepet, ami egyszerre bolgár vagy svéd szerep, s ugyanakkor egy közös műveltség hivatásérzése. Ennyi Európa értelme.” Ezt veszítjük el lassanként, ez kopik belőlünk napról napra, „a közös műveltség hivatásérzése”, de belőlünk, magyarokból még a „magyar szerep” is. Alábbvalónak vagy felsőbbrendűnek mutatkozni könnyű, a reális helyzetértékelés nehéz munka. A nyilvánvalóan nemzetközi jogot sértő szlovák nyelvtörvényt elfogadhatónak találta az EBESZ. Miféle európai műveltség és értékrend az, amelyik ezt tűri? Az egyes országok érdekérvényesítő-képessége előbbre való az értékelvűségnél.
Egy nép minél távolabb él, annál szeretetreméltóbb – Vietnam Kínát gyűlöli, hozzánk barátságosan viszonyul –, de hát nem ezt tapasztaljuk Nyugat-Európában is? Hírünk azonban másutt a világban sem mindig hízelgő. Kevin Bowennel, a Vietnamot katonaként és költőként is többször megjárt idős amerikai költővel vacsorázom. „Megmenekül-e a magyar gazdaság az összeroppanástól?” – faggat őszinte aggodalommal.
Hanoiban magyar szobát alakít ki a könyvtár, ahová tengeri rakományokon küldhetnénk „egy kis hazait” a roskadozó éléstárból, s ahol a magyarul beszélő vietek rendszeres találkozókon tarthatnának élménybeszámolót. Mennyi energiát fektettek a magyar nyelvbe, s most mégis mihez kezdjenek vele?! Ezt olvasom le mindegyikük megfakult ábrázatáról, miközben kifelé lépdelek közöttük. Van, aki verseket farag magyarul, van, aki magyar nép- és táncdalokat ültet át vietnamira. Szereplésem után elénekelték az „A csitári hegyek alatt”-ot mindkét nyelven. Recsegő erősítő, fülsértő intonáció, hamis hangok, de az énekesnő révedező tekintete tényleg megható. Itthon első belvárosi utamon egy kéregetőbe botlottam a Ferenciek terén, aki a Jégbüfének vetett háttal, a sárban kucorogva ugyanezt a népdalt furulyázta. Megrendítő.
5.
Ultramodern elvtársi üdülő, vagy amerikai stílusú, felnőtt Disney Land a „Paradicsomsziget”? Másik bolygóra visznek a buszok, ahol luxusvillák követnek luxushoteleket, paloták úszómedencéket, de olyan világhírű műemlékeket is felhúztak ide, mint a Fehér Ház, és olyan szobrokat is kifaragtak, mint a Milói Vénusz, persze az eredetinél nagyobbra. Fürdőszobámban masszázskád, amit szívesen kipróbálnék, de minden percemről gondoskodnak. Hó apó nyaralóhelye lévén a sziget, mint VIP-vendéget hívnak be egykori díszes dolgozószobájába. A nép atyja bámul le a falról rám s a mellettem összetolt műanyag és papírmasé makettekre: Colosseum, pisai ferde torony, Szabadságszobor, Fehér Ház. Hiába, egy bebalzsamozott halhatatlannak tűrnie kell.
Miközben a Ha Long öböl térképét tanulmányozom, az írószövetség hevesen gesztikuláló, izgága, incifinci elnöke tudtomra adja, hogy a most következő „nemzetközi költészeti esten” nekünk is fel kell olvasnunk egy verset magyarul és vietnamiul. Nhung Petrit és Wass Albertet fordított már, akik közül határozottan Petri Györgyöt javaslom, pláne mert a magyar szavalóművész én magam volnék. Szerencsére elhúzódott a műsor, s mire az indiai költőnők begyakorolt performanszuk végére értek, és jó pár pohár francia vörösbor lecsúszott a torkomon, Nhung az interneten rátalált a vers magyar megfelelőjére is. Laptopját szorongatva vonulok föl a színpadra, Nhung papírból olvassa föl szerepét. A Petri-vers tagolását nem a gondolatritmus szabja meg, hanem hogy – egyik kezemben a mikrofon, másikban a laptop – harmadik kezem hiányával bajlódva hogyan húzom lejjebb a kurzort. Kijár a taps bűvészmutatványomért, egy esküvői virágcsokor fellépti díjul, no meg a napokig nyakamba zúduló gratulációk özöne gyönyörű hangzású versemért; s talán a jogutódok is megbocsátják, hogy nem mentegetőztem, hiszen a nézők túlnyomó többsége úgysem értett sem magyarul, sem vietnamiul. Az est végén mindnyájan aláírásunkkal hitelesítettük a falon tekergőző, hatalmas plakátot, melynek felkutatása az éterben bolyongó tévés közleményeimmel együtt egyszer az utazó kedvű irodalomtörténészek feladata lesz.
A fogadásoknak se vége, se hossza. Egyik kezemben pohárka da-lat-i vörösbor, másikban néhány rúd nem-et – zöldséges-húsos tekercset – gurigat a himbálódzó tányér, mikor az estély tetőpontjaként kontrákt!, kontrákt! felkiáltásokkal az írószövetség elnöke ragadja meg a karomat. Kisül, hogy a szervezeteink közti együttműködési keretmegállapodást kéne szignálnom – legalábbis ezt a következtetést vonom le, mert a valamikori hivatásos partizán és műkedvelő költő, jelenleg a nemzet poétája a konkvisztádor nyelvek elsajátítására nem fecsérelt időt. Arcomra jókora rémület ül ki: csak nem a halálos ítéletemet íratják velem alá, hogy leggyengébb pillanatomat kihasználva, a bőséges vacsora és a harsogó élőzene közepette vonulunk félre a sarokba megkötni a történelmi paktumot? De még csak félre sem vonulunk, a szerződéssel kisvártatva előrukkoló titkárnő két hidegtálat lök arrébb, hogy valami nedvdús gyümölcs-kompozícióba tenyerelve a papír fölött megtámaszkodhassak. Egy formaságokra érzéketlen mandzsetta nyúl át az okiraton – csak nem a rákleveshez, mikor én már a desszertnél tartok? –, oda- és visszaúton is megbökdös a hozzá tartozó könyök, miközben mögülem mikrofonszakadtából zeng a legmenőbb sláger. Átfutom a szöveget angolul – minő megkönnyebbülés, hogy mellőzi a határozott kijelentéseket! –, kettőt-hármat nyelek számban a ropogós kacsa jó ízével, ellátom kézjegyemmel, ahol szükséges, a példányokat, s mire fölegyenesedem az emeletes sültek és saláták sűrűjéből, a választék megcsappanása szembeötlő. Lenne idő bosszankodni, ám a pincérek rajokban töltik fel azt, ami fogytán van. Életem első nemzetközi szerződését nem a várt ünnepélyes hajcihő körítette, s titkon abban bíztam, hogy a – jogi szempontból – áldatlan körülmények a nyilatkozat érvényét is érintik. Az elnök ugyanis véletlenül sem előttem írt alá, hiszen a titkárnő csak a terem túlsó végében érte utol a félig hatályosult paksamétát lobogtatva, hogy aztán a decensen lökdösődő tömegből visszaevickéljen hozzám. Magyar Írószövetség: pipa – örülhet a párt, a direktíva teljesítve. Hogy épp a nagyvonalú elköteleződések nem zajlanak szertartásosan?
6.
Minek tartsam, hogyan képzeljem el magam? Már-már veszni látszik küldetésem értelme, mikor a bál zakózsebéből előhúzzák a kontraktust, s még mielőtt mind a tíz ujjamat megnyalhatnám, kezembe adják a tollat. Sem hivatalos találkozó, sem gondtalan szórakozás. Otthon sem tudhatom, kicsoda vagyok. Lógok a szakadék fölött, világok peremébe kapaszkodom. Lopott órákban írok, s minden tennivalót azért sürgetek, hogy legyen mit ellopnom. Kedden igazi szerkesztőként ülésezem, borozom, böngészek pecsétes kéziratlapokat, de szerdán már, lírai ügynök, lótok-futok, telefonozom. Cigarettafüstben diskurálok a költészet állásáról, ha épp keddi székemben mélázhatok, máskor meg kötözködik velem az Indonesian Trade Center vezetője, hogy ugyan mondjam meg, miért érné meg neki szponzorálni a lapot. Tényleg, miért? Fenntartható a kultúra anélkül, hogy azt valakik homályos politikai érdeküknek fogják fel? Az indonéz cég nem lesz kultúrafenntartó, még egy indonéz különszám erejéig sem. És a magyarok? Ők is csak akkor, ha a ránk költött összeg megtérülése várható. A jó olvasó pedig ritkán jó vásárló is egyben. Az állam politikai hasznot vár a kultúrától és a művészetektől; a kultúra erősítse politikai törekvéseit, a művészet legalábbis ne gátolja. Ha viszont nem gátolja, rögtön érdektelen is számára; ha meg apológiáját adja, gyomorforgató – számunkra. Milyen magaskultúrában lehet részünk a XXI. században? Politika és kultúra nem engedheti el egymás kezét. Szívesen megtennék, de nem képesek rá. A politikának kell a kultúra szabadság-illúziója ahhoz, hogy legitimálja a hatalmát, hogy legyen fény, ami ráesik, vagy ami előhívja árnyékvalóját. Magaskultúrára azonban nincsen szüksége. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy a demokratikus hatalomnak ugyanolyan fontos a kultúra, mint a diktatorikusnak, áldoz rá, bátorítja, elősegíti kibontakozását. Csakhogy a tömegkultúrára van szüksége, mely igénytelen, tartalmatlan, emlékezetvesztett; a kultúra azonban éppen azért függ a politikától, hogy az megakadályozza puszta tömegkultúrává süllyedését, a tömeg fölé emelje. A tömegkultúrának ugyanis a politika érdektelen, s mivel nem törődik vele, a hatalom végül visszatalál a magaskultúrához, mint egy gyűlölt feleséghez, akitől réges-régen elvált. Nem érti szavait, nem érzi át vágyait, nem derengeti föl emlékeit, hiszen elidegenedett tőle; így semmit sem talál, amiben képmására eszmélhetne. A politika önmagától is megundorodik. De vajon a kultúra, vajon az irodalom magára ébred-e a politika nélkül? Nem legsúlyosabb veszteségének, a történelemnek része-e a politika is? Kit érdekel az irodalom, ha nem a politikát? A szabadság feltétlen hívei azt remélték, hogy mindenkit, ám rá kellett döbbenniük, hogy senkit sem izgat az irodalom önmagában, csak akkor, ha saját arcára gyúrhatja, önző céljaihoz idomíthatja, ha meghódítja, aláveti, leigázza. Az irodalmi minőség hidegen hagyja a szabadságot, ezért az irodalom sohasem egészen szabad. Ez, a Kimondhatatlan körbetáncolása, izzítja magas hőfokra a mű nyugtalanságát, biztosítja ki a befogadó várakozásait.
Még a filozófia is magát keresi, azt kutatja, milyen szögből láthatja meg legszebb arcélét a szövegtükörben. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcod” – ki ne fújná kívülről József Attila sorait? A gondolat nemcsak a párkapcsolatokra vonatkozik, hanem a megismerésre és a megértésre is. Az irodalom – a kultúra többi birodalmával együtt – a turizmus, az ország-propaganda eszközévé silányul ahelyett, hogy a tiszta nemzeteszme és a középpontjához közeledő személyiség, a közösségi és az egyéni egzisztencia alakítójává magasztosulna. Önmaga felé minden ugyanaz – írná megint csak Heidegger. Igen ám, de ha csupán eszköz az irodalom, mitől fennköltebb, ha a politikáé és nem – mondjuk – a filozófiáé; s még ezeken belül is, ha a nemzetpolitikáé az „országimázsé” helyett, a létfilozófiáé a nyelvfilozófiáé helyett? Csak nekem tűnik úgy immár, hogy bizonyos – valóságos és lelki – égövek, hol kitűnő a Nap állása, előnyös megvilágításba helyezik a költészetet, az irodalmat, míg mások nem derítenek fényt önértékére? Világunk egyedül az eszközértékek érvényét fogadja el, azokét az igazságokét, melyek felvillannak és rögtön kihunynak, mert nem élteti őket semmiféle energiaforrás. Melyik az alkalmas kérdés: mit hoz ki a lírából ez a szétzilálódott kor, vagy miként szelídíti meg a kort ama régimódi líra? Az akkumulátor is lemerül, ha gyújtás nélkül égve hagyjuk a fényszórót. A költészet merült le, vagy a történelem?
7.
Szürke félhomály honolt napközben, por- és ködszitálás telepedett rám, de a bőrömhöz tapadó fülledtség nem engedte, hogy dideregjek. Egészen késő estig, mikorra úgy lehűlt a levegő, hogy a légkondicionálót is be kellett üzemelni. Valahány évszak egyszerre volt uralmon, óráról órára másikuk fölényeskedett. A pagoda, ami egy különleges bambuszfajtáról kapta a nevét, a felhők fölé épült, bár legalsó traktusa a hegy lábánál terült el. Előadást élvezhetünk a pagoda alapításáról. A király otthagyta hivatalát és szerzetesnek állt, de feleségei érte mentek, kérve kérlelték, térjen vissza, ne taszítsa el őket magától, hiszen kiházasított nőkként nincs mihez kezdeniük. A visszavonult, elmélkedő remetelét azonban erkölcsileg magasabb rendű, hiába törik derékba emiatt a feleségek élete, akik végül öngyilkosok lesznek. Európai szemmel érthetetlen az efféle értékítélet, mint ahogy a vietnami buddhizmus is, mely Buddhát, Konfuciust, a királyokat, Ho Si Minh-t és az összes ősi halottat összeboronálja.
Füstölővel, mélyen hajlongva közelítenek az oltár felé a kommunista vezetők, hiszen hitük nélkülözi a metafizikát, ami így a politikai ideológiákkal még könnyebben összeegyeztethető. Saigon, akarom mondani Ho Si Minh város egyik legújabb templomában a francia felvilágosodás jelszavait falra pingáló Victor Hugo egészalakos képét éppolyan tisztelet övezi, mint Buddháét. A felvilágosodás panteizmusa és deizmusa kétségtelenül hasonlít a buddhizmusra, Saigonban ráadásul, ahol a francia középületek homlokzatán, reliefjein ott virítanak az amerikai alkotmány alapító atyáinak és a francia enciklopédisták nevei, mindez természetesnek hat. A hanoi Irodalom Temploma, a világ talán legrégibb egyeteme varázslatos hely. Sztélék sorakoznak a végzett diákok vésett neveivel, medencéket és pagodákat fognak közre. A tizenegyedik században létesített szellemi fellegvárban két fő tantárgyként a költészetet és a közigazgatást oktatták. Az irodalom és az állam irányítása, a szómágia és a beszédaktus, a lélek és a hatalom nyelve nemcsak értette egymást, de egymásban mosta meg arcát. A tudásformák ősközössége. Ilyesfélét képzelek el működő alkotmányos fundamentumnak, a közös értékkészlet kulturális bázisának. Persze a vietnami történelem sem volt kegyes, az ország kevesebbszer vívhatta ki függetlenségét a kínai, mongol és nyugati hódítók igája alól, mint a mi hazánk. A francia ízlés, a kommunista ideológia és az amerikai fogyasztói társadalmiság, erőszakos szórakoztatóipar közül mintha csak az utóbbi nem tudott volna szervesülni. A francia konyha hatása – talán nem képzelem rosszul – megnemesítette a különben is megejtően eredeti, változatos ízvilágú és egészséges vietnami gasztronómiát, a kommunizmus a tartós függetlenség letéteményese; ám Amerika nem hozott mást, mint pusztító háborút és nem gerjeszt mást, mint látszatigényeket. Elérhetetlen mintákat ad, benyomásokat egy nem létező, giccses világról – delfin show-t, hegybe vájt szökőkút-szemfényvesztést, Miss Universe szépségversenyt a „Paradicsomszigeten” –, és kizárólag azért, hogy vállalatai terjeszkedhessenek.
A felhők felett köd és füst, tompa morajban csetlő-botló, félhomályban álmélkodó delegációk. Köröttünk, alattunk dzsungel, azon vezet keresztül a gigászi lépcsősor, mintha egyenesen az égbe, de az emberpróbáló meredélyen libegővel suhantunk föl. Halmokba hordott játékpénzkötegek tornyosulnak a kőfal lábánál; mindig akad ember, aki lobogó kályhába dobálja a bankókat, hogy legyen miből megélniük odaát a halottaknak. Szabadnak érződik az ő hitük. A metafizikával együtt a dogmatizmust is eltüzelik. Magamba szeretnék nézni. Van-e értelmes költészet valamiféle hit nélkül? Minek ír, aki nem hisz semmiben? A hit istene csakis egy kitüntetett hit istene lehet, tulajdonságokkal, hitelvekkel, doktrínákkal; máskülönben érzékcsalódás, időleges káprázat az istenélmény. De a dogmatizmus éppolyan idegen a művészettől, mint a transzcendencia tagadása. Az „elvek gúnyája” rám melegszik, a jelentéstagadás lenge kelméje dideregtet. A művészet valószínűleg abba nem hagyható öltözködés-vetkőzés. A hegyi zarándokút testmozgásnak is beillik, közben kisüt a Nap, az ősz utáni nyár kikezd ruházatommal, pulóveremet és esőkabátomat is kézben vonszolom tovább. Hátamon a Samsonite táska, benne lapít a laptopom. Internettel felcihelődve rovom hát a kaptató fordulóit. Bárhová mégy, ugyanaz a világ tart veled. Leveleimet naponta ellenőrzöm, válaszolom meg; a hétköznapi érintkezések nem helyhez kötöttek, holott egyszerre mindenki csak egyetlen helyen tartózkodhat; Isten viszont csak kivételes helyeken szólítható meg, holott mindenütt jelen van.
Nhung kezembe adja a mobilját. Beszéljek Attilával, a kalandos életű magyar fiúval, aki érkezésem óta sokat segít, hogy mikorra foglaljon repülőjegyet a saigoni úthoz. Holnap, a konferencia befejeztével egyedül utazom tovább, aztán vissza Hanoiba, hogy még egy hetet ott töltsek. Attilával egyre jobb barátságba keveredek. Részben ő szervezte a magyar kulturális hetet, a kultuszminisztérium vietnami napszámosa és egy magyar cég hanoi telephelyének munkatársa. Az úton-levés bajnoka, tucatnyi ötlet kiagyalója és kivitelezője egyszerre, éjt nappallá téve serénykedik. Vietnami édesapját a hetvenes években toloncolták ki a hatóságok, mihelyst tudomást szereztek a magyar lánnyal, Attila édesanyjával való kapcsolatáról. A vietnami államfő budapesti látogatásakor édesanyja a biztonsági kordont áttörve, karjában a pár hónapos gyerekkel rohant oda a kérlelhetetlen politikushoz. Követelte, hogy engedjék visszatérni az országba gyermeke apját. A filmbe kívánkozó jelenetről a korabeli újságok is közöltek fotót, de Attila csak fiatal felnőttként ismerte meg az azóta motoros taxisként Da Lat-ban élő férfit. Gyökereit keresve egy éve telepedett le Hanoiban, motorján többször körbeutaztam a várost, s a fapados légitársaság járatára is ő segített jegyet váltanom.
Még saigoni elutazásom előtt történt, mikor először iramodtunk neki az éjszakai életnek négyesben – Attilával, őt meglátogató barátjával és hanoi unokatestvérével, a húsz év körüli egyetemista lánnyal –, hogy motoros üldözésben is részem lehetett. A piros lámpánál várakozott a két acéltest – viet szemmel ritka, szabálykövető közlekedőkként –, Attila mögött én, a barátja mögött unokatestvére kapaszkodott, mikor egy tovarobogó sziluettet söpörtek félre az árnyak és a kipufogóból hüppögő pánik. A lány táskáját egyenesen az öléből kapta ki a tolvaj, akit Attilával tüstént üldözőbe vettünk, de mivel a kétkerekű hátulját jelentős súlytöbblet nehezítette a személyemben, nem tudtunk annyira rákapcsolni, hogy felvegyük az elkövető tempóját. Attila azért kinézett magának egy gyanús alakot, akinek nyomába eredtünk tőrök közt és tőrökön át, csúszós aszfalton, szoros sikátorban, melybe a vékony szél sem préselődhetett, és mi is csak összehúzott vállal fértünk be. Menekült az üldözött, rémülten hátrasandítva olykor, de a sikátor túlsó fertályát egy ház homlokzata zárta le. Most megvagy, te jómadár! – gondoltam nem pont ezekkel a szavakkal, de sehol semmilyen retikül: menet közben lepasszolta a társának, vagy az igazi rablónak nyomát vesztettük, s most egy jámbor honpolgárt rémisztgetünk? Ha nem ő, akkor ki volt a tettes? Hírelték ugyan, hogy a nagykövetség vendégeként két magasrangú sz.-ista politikus jött tanulmányútra a szocializmus építésében jeleskedő Hanoiba; de mivel másnap már Bangkokba repültek, hogy – minden bizonnyal – a thaiföldi nők jogainak kiterjedt védelméről gyűjtsenek tapasztalatokat, és egyébként sem volt említésre méltó összeg a retikülben, a magyar államférfiaknak nem lehet közük a bűncselekményhez. Pedig a hanoi közbiztonsággal mindenki elégedett, sok a járőr, s akit a kofák nem dumálnak rá előnytelen üzletekre, nincs mitől tartania. Otthon aggasztóbb hírek látnak napvilágot.
Nem ez volt az egyetlen motoros kalandunk, de a másik Attilát komolyan megrogyasztotta. Szokásos kerthelyiségünkben darvadoztunk Hanoi városközpontjában egy-egy pofa Hanoi Beer dioptriája mögött. A kerthelyiség azt jelentette, hogy kint ültünk a járdán a városképet alapvetően meghatározó szabványosított stokikon, melyeknek gyártása természetes monopólium Vietnamban, elvégre az egész ország valamennyi alsó- és középkategóriás ivójában és kisvendéglőjében ugyanolyanok. Két fajtája különböztethető meg: a kisebb, mely egy nagyjából másfél arasz magasságú műanyag sámli és a nagyobb, mely megvan két arasz is, de előfordulása sokkal valószínűtlenebb; tízből kilenc az első fajtába tartozik, mint ahogy tízből nyolc a régi-új római jog tankönyvre hajazó császárbíbor színű. Hány milliárd ilyen ülőalkalmatosságot fröccsöntenek hetente? Szédítő belegondolni abba is, vajon hány ilyen tört össze alattam a csaknem három hét alatt, jóllehet kettőt-hármat egymásba csúsztattam; de csak ha a személyzet nem vette észre, mert a lehetséges férőhelyek apasztása főbenjáró bűnnek számított. A teret benépesítő stokik mindegyike foglalt volt már, mikor a razzia hozzálátott a szertehagyott sok száz motor összefogdosásához. Mitől függ, hogy ki parkol tilosban? Fineszes barátom sem tudta a választ, de biztonság kedvéért mellénk tolta járgányát, oda, ahová a tulajdonosnő is mutogatott, hogy igen, itt leállítható. A közeg első dolga volt, hogy Attila motorjának kormányát markolja meg, és peckesen lépegetve a szomszéd sarkon lévő őrsig elgurítsa. Ott aztán a mulatozás kárvallottjai rendre sorban álltak, hogy kiváltsák az őket megillető járművet. A velünk szorgalmasan poharazgató saigoni fiút azzal hajtották el, hogy egy dél-vietnaminak semmi köze ahhoz, ami északon történik, mikor megkísérelte kimagyarázni, miért nincsenek Attilánál a feketén vásárolt motor papírjai. Sokáig azt hittük, vissza se fogják szolgáltatni a jószágot, s még maga az érintett is elámult azon, hogy névjegykártyájának felmutatása – a rajta ékeskedő magyar címerrel és a minisztérium nevével – a forgalminál is elsöprőbb érvet jelent. A motort ugyanis csupán ennek köszönhetően kapta vissza. Örömünkben még az utánunk szaladó kocsmárosnét sem marasztaltuk el, kinek rossz tippje kis híján egy motorba került, s ki most arra figyelmeztet, hogy elfelejtettük rendezni a cehhet. Annyi baj legyen!
8.
A szervezés pocsék. Long hűségesen követ, de általában semmivel sincs tisztában, időnként nálam is elveszettebb. A pagodából hollywoodi csinnadrattára vezényelnek bennünket. Fókák pörgetnek gumilabdát az orruk hegyén, delfinek szinkronúsznak – vonszolnak piros delfinek –, de a legelképesztőbb attrakcióra azután kerül sor. Kitermelt hegy gyomrába, félelmetes katlanba mélyesztett amfiteátrumban szökőkutak ezrei nyiladoznak. Vízijátékban gyönyörködhetünk, mitologikus történetekben, zenei aláfestésre komponált szökőkút-fantáziákban. Hüledezem. Ezzé lett hőn szeretett vezérük, Ho Si Minh nyaralóhelye?
Két éjszaka után a vidéki luxusszállóból visszabuszozunk Hanoiba. A hivatalos program utolsó estéjén újra elfoglalhatjuk a régi szobánkat, ahonnan azonban előzőleg ki kellett költöznünk. A szállodában hagyott nagy bőröndöm hol lehet? Óráknak hat elcsigázott türelmemnek, amíg a portás kipakolja az egész raktárhelyiséget, hogy legbelülről előbányássza az én csomagomat. Minek ebrudaltak ki? Mire megcáfolják a terjengő rémhírt arról, hogy mégsem ugyanitt alszom, és felhurcolkodom a szobába, a zárófogadás javában tart. Gondolatban a saigoni utamat tervezem. Long egy cetlit nyújt át: mivel a telefonom nem működik Vietnamban, Nhung neki írta meg, milyen címen és melyik szállót keressem Saigonban. HO SI MINH CITY – javít ki Long szótagolva. Nekem aztán mindegy, csak kerüljek végre ágyba, és hallgathassam az ablakom alatt játszódó éjszakai teniszmeccseket.
Arra riadok fel, hogy a szobai telefon csöng. Attila az a recepcióról: törölték a saigoni gépemet, korábbira kell szállnom. Gyors pakolás, a bőröndöm letétben marad Attiláék cégénél, mely még azt is felajánlja, hogy a maradék hat éjszakát teljesen ingyen a VIP-rezidencián töltsem. Zökkenőmentes repülőút; Hanoi-Saigon egyetlen mély lélegzetvétel ennek a hosszú országnak. Semmi kétség: artériás utam a szívhez vezet. Afféle belföldi járat, de inkább Volán, mintsem légi, hiszen piacozó öregasszonyok több kilónyi zöldséget, gyümölcsöt tuszkolnak a csomagtérbe kézipoggyászként. Hazai ízek a délre költözött, amerikanizálódó unokáknak. Saigonban harmincöt fokos hőség csap meg; első dolgom, hogy megszabaduljak a pulóveremtől. Eljutottam hát a trópusokra. Attila fülesének hála, addig-addig ácsorgok a saigoni terminál előtt, míg az orrom előtt fékez egy belváros felé tartó busz. Megállóját minden reggel nyomtalanul eltüntetik a taxis hiénák, egyedül a helyiek és a magamfajta jólértesültek számolnak vele. Húsz forintnak megfelelő dongért juttat el a központi körforgalomhoz, ahonnan tíz perc séta a Hotel Rainbow, dél-vietnami otthonom. Közlekedni itt is művészet. Nincsenek sávok, a járművek arra veszik az irányt, amerre látnak, húsz-harminc motor is haladhat egymással párhuzamosan, a zebrák sem csábítják sebességcsökkentésre őket. Esélye az átkelésre annak nyílik, aki csukott szemmel nekivág a fésűsen illeszkedő forgalomnak, határozottan, de megfontoltan és kiszámíthatóan igyekszik előre; s ha szerencsés, kettéválik az áradat, mint Mózesnek a Vörös-tenger, és egyenként kikerülik a hullámok. Hozzá kell tennem, hogy csak szerencsésekkel találkoztam.
Egyedül bolyongok a városban, de a magánynál félelmetesebb, hogy pillanatról pillanatra rajzanak körül, lepnek el a xe om-ok és egyéb, éhbérért güriző kucséberek, akik tagbaszakadt alkatom és bőségjelképnek tekintett szakállam miatt a meggazdagodás csalóka reményében integetnek, szólongatnak, szorítanak be a házfal és krahácsoló járgányaik közé. Angolul legtöbbjük kifogástalan eleganciával társalog, amint észrevesznek, „how are you, sir” felütéssel üdvözölnek, s mikor elárulom, honnan származom, bőszen dicsérni kezdik hazám kertészeti eredményeit, különösképp a rózsatermesztést, mivel – mint később kiderül – vietül Magyarország és Bulgária között egyetlen hang az eltérés. Ha az iskolai szöveggyűjteményükben olvasható rózsás verset emlegetik, a költő neve ugyan nem sejlik föl bennük, ám ahogy körülírják, azonnal Petőfire ismerek; s az efölött érzett szívbéli túlfűtöttséget még az sem csavarhatja lejjebb, hogy azóta rájöttem, a Petőfinek hitt poéta nem más, mint Hriszto Botev. Ám nemcsak melegséggel árasztják el szívemet néha-néha – főként akkor, ha bebizonyosodik, Európáról az átlagos európainál is többet tud az egyszerű kuli –, hanem meg is lágyítják, s ilyenkor tízszeres áron vásárolom meg azt, amire végképp semmi szükségem. De – hinduista képzavarral élve – összetartó kaszt az árusoké. Külcsín alapján nagyjából ugyanarra az összegre lőnek be az azonos terméket forgalmazók. Más kérdés, hogy már az alkufolyamatban gyakran megdől az oligopólium: hiába egyeznek meg egymással, ki meddig mehet el, a létfenntartás nagy úr. Ilyenkor könyörögnek, nehogy kikotyogjam a szomszédos kofának, mennyi lett a végösszeg.
9.
Bárcsak az irodalom céhe is okulna a vietnami kereskedőktől! Mi minden befészkelődhet a literatúra berkeibe, ha rámenős kakukkfióka, magakellető papagáj vagy megtollasodott vörösbegy! Most hallom, hogy aki elegendő pénzt fordít rá, elérheti, hogy egy egész modern irodalmi tanszék kétnapos konferencián méltassa életművét. Miféle minőséget hiányolunk, ha nem állítunk be időnként egy-egy öntisztulási programot? A helyezkedők és ügyeskedők éles könyökét legalább tompítaná, ha a hozzáértő szakmai minőségérzék az írók és az íróféleségek közé furakodna. Aztán a magyar kapitalizmusnak is volna mit ellesnie a vietnamitól, ahol percenkénti alkuk döntik el, melyik levegőrétegben állapodnak meg a lebegő árak. Ez az igazi piac. Ha ugyanattól az árustól vennék ugyanolyan árut, mint előző nap, akkor sem úsznám meg a vehemens vitát, s ha elgyengülök, bizony pórul járok.
A magyar állami rádió is nyereségorientált, hallom innen-onnan, s ez az oka annak, hogy a kulturális műsoroktól kisül a frekvencia, mint Lucifer ujja a szenteltvízben. Magyar előadóknak, szerzőknek tilos jogdíjat fizetni – kivéve persze, ha letompított nyugati slágerzenéket imitálnak –, de azért a piaci áron átvett külföldi „main stream” muzsika fogható az adófizetők pénzén. Ez nem kultúra? Dehogynem, sőt ez is állami kultúrpolitika! A hatalomnak kényelmesebb, ha bárgyú dallamok áradnak az éterben, s még a népszerűségükkel is takarózhat. A piac purista prédikátorai is elismerik azonban a versenyjog jelentőségét. Korántsem biztos, hogy egyenlő esélyekkel indul – például – a magyar irodalom és a külföldi könnyűzene. Belátom, hogy értékválasztás kérdése, az állam melyiket támogatja, de az állam értéksemlegességére apellálni úgy, hogy közben valamelyiket előnyben részesíti, nem elfogadható. A barátságok, az eredendő elfogultságok, a közérzület és a személyes vallomások, a nemzeti sorsközösség, a közös ihlet és az igazságkereső tanácstalanság, a légszomj és a fellélegzés örökébe egyetlen jelenség lépett, amit nyilvánosságnak hívunk. „A nyilvánosság mindenekelőtt szabályoz minden ittlét- és világértelmezést, és mindenben igaza van, nem azért, mintha kifejezetten azzal a képességgel rendelkeznék, hogy átlátja az ittlétet, hanem mert nem megy bele a dolgokba, mert semmiféle érzéke nincs a színvonalhoz és a valódisághoz” – írja Heidegger. A nyilvánosság jellemzője, hogy abszolút szabadnak hiszi magát, mert a láthatatlan irányító gépezet ezt hiteti el vele, ám cserébe elvárja tőle, hogy belső sajátosságait áldozza föl e vélt szabadság oltárán. A demokratikus nyilvánosságnak nemcsak azért nincs érzéke a színvonalhoz, mert a tömeg sosem gondolkozik, mindig csak az egyén, hanem mert lényege diktálja, hogy így cselekedjék. A hatalommal kötött fausti alku. A nyilvánosságot alkotó polgár szabadon lemond a személyiségéről az önmegvalósításért, az önmegismerésről a kitárulkozásért, a közügyek intézéséről az általános szavazati jogért; a társadalmi folyamatok átláthatóságáról azért, hogy viszonzásul – történelmi léptékben példátlanul – kiszámítható életpályát, létbiztonságot, anyagi egzisztenciát kapjon. Az alku előnyösnek mutatkozik abból a szempontból, hogy a korábbi, világméretű kataklizmák elkerülnek bennünket.
Az a mostani világgazdasági válság, mely egyes nyugati országokban csak annyi hatást fejtett ki, hogy két-három évvel később cserélik le a régi autókat azok, akik eddig gyakrabban megtehették, nálunk ugyan súlyos károkat okozott; a történelem rendjét az emberek mégsem akarják felrúgni. A magaskultúra viszont, mely a nyugati gondolkozást, így a gazdaságot is évszázadokig előrevitte, áldozatul esett ennek a folyamatnak. A nyugati kultúrát eddig a filozófia, a képzőművészet, a zene és az irodalom eredményeivel írták le, ma egy hónunk alá csapható szerkezet elektronikus impulzusaival, a számítógéppel. A formával a tartalom helyett, s ez akként hat vissza a tartalomra, hogy kiüresíti. Van-e, lehet-e helye itt a költőnek, aki a lét elrejtettségét fürkészi, de egy „idejétmúlt tudásformába” kergetik be azzal, hogy „korszerűsítse”? Nem a költőket hiányolom, hiszen költők vannak, nem is a költészet társadalomalakító hatását, hiszen ez nehezen göngyölíthető föl más korokban is; hanem a költői látásmódot, a költészet világnézetét és potencialitását. Az atombomba erejét senki nem vonja kétségbe, noha legfeljebb katonai díszszemléken látható, s akkor is csak a hordozó rakéta. Az atomfegyver ábráját ki kéne függeszteni minden nagyhatalmi csúcstalálkozó, államközi viszály emblémájaként, hisz valamennyi tárgyalófél zsebében ott lapul mint – feladott vagy megkapott – képeslap. Lesz-e még ilyen atomfegyver a költészet a kultúrában, vagy a művészet egyáltalán?
Kedvenc étkem, a marhahúsleveshez hasonló pho bo kanalazgatása közben jut időm az elmélkedésre. Ha egy műanyag asztal fölé görnyedek, nem fojtogatnak üzleti ajánlatok. A kuncsaft foglalt. Aki reggel még képeslapokat kínált, és változatos városnéző útvonalakat, sötétedés után már marihuánát, hasist, kokaint tukmálna rám, és a nyergébe szállt kicsi szajhát akciós áron elvihetném egy körre. Figyelemre méltó kompánia verődik össze mögöttem, hiszen egyedül könnyű préda vagyok az eszelős tekintetű, kurjongató kurafik számára, akik talán lábfej helyett patával kezelik a váltót. Leghatározottabb válaszom ellenére sem térnek ki az utamból, így inkább bevágódom a szállodám ajtaján. Másnapi visszaindulásom előtt hűsölnék kicsit a Pham Ngu Lao parkjában, elvégre a harmincöt fokos, egyenlítői forróság kellőképpen kitikkasztott; de a mellém telepedő motoros taxis biztosít róla, hogy úgysem hagy békén mindaddig, míg el nem vihet valahová, s ha ő esetleg meg is könyörülne rajtam, Saigon valamennyi hiénájával nem tudok egymagam elbánni. Belátom, igaza van, így elfurikáztatom magam még egy pagodába; ámbátor reptérre indulásom pillanatában hiába ácsingózik a hotel előterében, ha egyszer a tulajdonosnő fia olcsóbban elszállít a géphez. Szó nélkül faképnél hagyom: neki is lehet rossz délutánja. Búcsú a trópusoktól.
Az ázsiai méretű ülésen erősen össze kellett húznom magam. A mellém szoruló, légibeteg fiatalasszony, akinek irántam tanúsított feltűnő érdeklődése nem férfivonzerőmnek, hanem a felszállástól való rettegésének volt tulajdonítható, miután mind a saját, mind az én egészségügyi zacskómat telehányta, illendőnek érezte, hogy jó tanácsokkal lásson el. Ő javasolta, hogy a hanoi repülőtéri buszt válasszam a taxi helyett. Elég későn jöttem rá, hogy a kínosan kötelességtudó tanács rossz tanács. Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor annyira kevesen szálltak föl arra a buszra. Egy bő óra után az utasok nagy része ilyen-olyan kihalt környékeken lepattant mellőlem, így az ott maradóktól kézzel-lábbal tudakozódtam, hol szálljak le. A válasz vagy kézlegyintéssel kísért sóhaj vagy felszabadult hahotázás volt, s mire mindahányukkal befürödtem, rajtam kívül csak a sofőr maradt fenn. Megnézte ő is a címet, és lemondóan rázta a fejét, jelezve, kirak, ha lát taxit. Az egyetlen hadra fogható xe om-os, akihez mintegy másfél óra buszozás után kéredzkedtem föl az éjszaka közepén, tisztában volt vele, hogy bármennyit elkérhet tőlem, nem fogom firtatni; és végigmustrálva meggyötört külsőmet, nem is igen szégyenlősködött az összeggel – ami, ha meggondolom, hogy még legalább fél órát bolyongtunk, nem volt olyan sok. Na jó, a helyi árakhoz mérten nem volt kevés. Néhányszor el is kavarodott az egyforma utcák labirintusában, s ekkor – hátizsákomat a gondos súlyelosztás ürügyén maga elé vette – átfutott az agyamon, mi lenne, ha egy hanyag mozdulattal kilökne az út szélére, és a táskámmal elinalna. Hál’ isten az én fantáziám volt a piszkosabb.
10.
Másnaposan zötykölődöm az autóban egy vidéki iskola felé. Attila hívott magával; ő hivatalból látogat el, hogy felmérje, van-e értelme magyar tanárokat szervezni oda, én lelkesedésből, ami az átmulatott este után kissé megcsappant bennem. Soha többé nem vodkázom ukránnal, orosszal, vietnamival. Vajon hány napig marad hatályban a fogadalmam? Az Attiláéknál tartott italozás vendéglistája sem átlagos. Ott volt az a magyar fiatalasszony, aki azért jött Hanoiba, hogy bokájából fél évvel előbb távolítsák el az orvosi fémet, mint odahaza. Állítólag allergiás rá, de senki nem hisz neki, csak a férje, akivel közösen irtóznak a mindennapjaikat megkeserítő mikrohullámú sugárzástól, ezért szállodai szobájuk bejáratát méteres szigetelőszalag-csíkokkal ragasztották az ajtófélfához. Azt remélték, Vietnamban nyugtuk lesz, de a sugárzás itt erősebb, mint bárhol másutt. Kótyagos, mégis tüneményes emberek. A férfi ideérkezésükkor gerincsérvet kapott, azóta egyhelyben fekszik a padlón; megátkozta a viet hordár, akinek sokallták a fuvardíját, így egymaguk cipelték tovább roppant csomagjaikat. Meglett az eredménye. A nő akkor törte szilánkosra a lábát, mikor a Mátrában kirándult, és léptei alatt leomlott a turistaösvény. Több száz métert zuhant, kis híján belehalt. A néhány száz dollárért dolgozó hanoi sebész cigarettázott a beavatkozás alatt, de páciense még a műtőn át-átrohanó, nyers kutyahúsokat is higgadtan kísérte figyelemmel; nem tehetett másként, mivel az altatószerre is allergiás. Nem esett baja. Van mitől tartanom Vietnamban ezek után? Aztán eljött Béla, a dúsgazdag, félig magyar, félig viet vállalkozó; testvérével jóformán az egyetlenek a világon, akik anyanyelvi szinten beszélik mindkét nyelvet. A Hanoi–Saigon-repülőútvonal magyar pilótájának felesége gyerekével, a Hamvas Béla-fordítások kedvéért laptopot vásárló Giang bácsi és több ösztöndíjas magyar egyetemista jelentette még a társaságot Attila helyi barátain kívül. A filmesztéta lány egy éve él itt filozófia szakos barátjával; mindkettőjüknek elég idejük marad, hogy azzal foglalkozzanak, amivel szeretnének: európai filmek tanulmányozásával, illetve klasszika-filológiával. Beszélgetek a fiúval. Milyen kicsi a világ! Együtt látogattuk Ferge Gábor legendás Heidegger-szemináriumait. Még a „villában”, az Existentia folyóirat budai székhelyén is összefuthattunk, ahol Ferge professzor szombat délelőttönként extra órákat adott rajongó diákjainak. Föl nem foghatom: Ferge-tanítvány a Föld túlsó felén! A létfilozófiák szerelmese hanoi ösztöndíjban részesül, én pedig költőként a jogi egyetemen tanultam – ha jól számolom – hat szemeszter Heideggert. Felfordult világ. Egy nemzetközi konferenciára – legyen az Brüsszelben, Stockholmban vagy Hanoiban – felbecsülhetetlen összegeket költenek, de hogy honnan gyűlik össze harmadik verseskötetemre a párszázezer forint, fogalmam sincs. A legközelebbi utam Brüsszelbe visz majd, ötcsillagos belvárosi szállodába, hogy az Európai Parlament épületében a szerzői jogok digitális érvényesítéséről legyen szó, ám egy hosszú hetekig írt verssel egynapi étkezésem árát keresem meg. A képmutatás Európája. Balázsnak, heideggeriánus cimborámnak büszkén mutatom a telefonomat: egyik közös ismerősünk évek óta úgy szerepel a memóriában, mint „Marci Heidegger”. A szintén Hanoiban tanuló vodkás fiúkkal hajnalig mulattunk. Rossz lesz holnap korán fölkelni.
Hát még milyen akaraterőről kell tanúbizonyságot tennem, hogy ki ne szolgáltassam az ukrán uborkát a terepjárónak, amit a vidéki magániskolából küldtek értünk! Váratlan találkozásban nincs hiány. A bölcs mosolyú idős hölgy, az iskola tulajdonosa tárt karokkal siet elénk. Honnan vagyunk egymásnak ilyen ismerősek? Szégyellem, de nem bennem ötlik föl először, hogy a Ha Long öbölben egy asztalnál ebédeltünk. A hölgy író és fordító, a legnevesebb, aki angol nyelvű műveket tesz át vietnamira. Stockholmban végzett egyetemet, és afféle bentlakásos „elitgimnáziumot” vezet itt, Hanoitól mintegy negyven kilométerre az erdő közepén. A hatalmas kertet a diákok művelik meg; mindegyiküknek jut talpalatnyi földecske, amelyért felelős. A testnevelés katonai kiképzőpályán zajlik, de nincs drill, fogcsikorgató szigor, csak fegyelem, jó hangulatú órák a növényzettel dúsan befuttatott, félig nyitott tantermekben. Luxusnak persze semmi nyoma, de a légkör szeretetteli. A kis unoka, tízéves forma, franciául olvas az árnyas verandán, ahová mi is telepszünk. Mérsékelt égövi dzsungel borítja a lankás, lakályosan elnyújtózó hegyoldalt. Az elmúlt heteket kevés alvással vészeltem át, ezért jólesik a nyugágyon heverészni, miközben a konyhakert gyógynövényein, a gömbölyödő bukszusokon, az embriónyi bonszájokon és a távoli gyümölcsültetvényen ámuldozom. Mit nevelnek abban a melegházban? Autóra emlékeztető ócskavasat, ami közelebbről szemügyre véve nem is annyira roncstelepre való, egészen kipofozható volna, ha újabb filmszerep várna rá. Hamarosan megtudjuk ugyanis, hogy a nyolcvan esztendős Peugeot százhármas a Saigonban forgatott, világhírű „Szerető” című mozifilmben még hatalmasat alakított. Mi is pózolunk, fényképezkedünk előtte Attilával; mellünk a büszkeségtől dagad, akár a tűző napon és múltbéli sikereiben sütkérező motorháztető.
Számomra az utolsó echte vietnami ebédhez terít az iskolafenntartó család. Ragacsos rizs, darált marhahús, tintahal, rák az ünnepi menü. Nyelvemet körbeviháncolják az édes, savanyú, keserű, csípős szószok és mártások, zamatuk hol bizsergetőn eltehénkedik, hol zaklatottan megrázkódik, csiklandósan összerezzen, hogy izgő-mozgó csínytevésüket a csili vaskezű pedellusa csípje fülön. Kár volt beleharapnom; két kupica rizspálinkával kell az ízlelőbimbóimat fellocsolnom ahhoz, hogy újfent tiszta aromák merészkedjenek ki rájuk. Az ablakon át gyerekzsivaj szüremlik be az étkezőbe; jóllakottan, pálinkától bódultan elnehezülök a széken. Mikorra bekúsztam a terepjáró hátsó ülésére, elhelyezkedtem, s a visszaút enyhe zötykölődése és a motor morajlása kiküszöbölte a külvilágot, fejem már szuszogva hanyatlott előre.
11.
A fodrászatban bóbiskoltam így félálomban, mikor betértünk Attila törzshelyére; no nem nyiratkozni, hanem egy kiadós fejmasszázsra. Hanyatt feküdtünk az ágyakon, és mosdókagylóba lógatott koponyánkat fáradhatatlan kezek mosták, nyomkodták, vakargatták, dörzsölgették, simogatták fél órán keresztül. Duruzsolt, csobogott a víz, Attila elbűvölően flörtölt az ő fején babráló, neszező masszőzzel, aki aznap este már telefonos üzenetekkel ostromolta. Az első kezelés végeztével a fodrászszékbe huppantunk; következett a váll ellazítása, kiropogtatása. Míg a hajamat szárították, egy óriási tubus fixálóra lettem figyelmes: TARTÓS HATÁS EGÉSZ NAP – olvastam a címkéjén. Bámészkodtam tovább egykedvűen, mint az otthoni borbélynál, s csak kis idő elteltével ütött szöget a fejemben: micsodaaa?! A hajszárító süvítő orkánjában ismét kibetűztem a címkét: csupa magyar szöveg! Magyar gyártású hajfixáló egy eldugott hanoi fodrászszalonban! Tátott szájjal mutogatom Attilának a dobozt, ő sem tudja mire vélni, a fodrászokat pedig láthatóan semmi nem lepi meg. Hiába, a kelendő áruk utat törnek maguknak, mint a buzgárok a homokzsákokon.
Kurrens árucikk – lejárt szavatosságú termék? Egyik barátom idehaza azzal érvel, hogy a Hitel periférikus. Ez, még ha igaz is, akkor sem érv; nem szól semmi mellett és semmi ellen. Mihez képest periférikus? Ha végiggondoljuk a választ, mindjárt örvendünk annak, hogy nem populáris. Ami populáris, mindig gyanús is egyúttal. Egy efféle széttöredezett és igénytelen társadalomban (a nyilvánosságban) mi mozgat tömegeket, mi az, ami népszerű? Általában a szükségtelen árucikkek, melyek iránt rövidtávú és mesterséges keresletet támasztanak. Régóta úgy gondolom, hogy a folyóiratok, melyek kultuszukat nem éppen a demokráciának köszönhetik, a demokrácia végvárai. Mentesek a frakciófegyelem alól, de még a népszerűség kétes, minőségsorvasztó követelménye alól is feloldozza őket a tömegbázis hiánya. A demokrácia elsősorban minőségi kérdés, noha úgy tapasztaljuk, hogy a kvalitatív elvárások kiiktatása a mostani társadalmi tagolódás, állami berendezkedés nélkülözhetetlen velejárója. Akin ártatlanul csattan gumibot, vagy aki azért veszíti el hasznos és jól végzett munkáját, mert a rendfenntartásnak, illetve a piaci folyamatoknak is lehetnek működési zavarai, azt nem vigasztalja a „demokrácia” mint általánosan ható alapelv. Ahogyan a diktatúra megnyomorítottjait sem lehet annyival leszerelni, hogy – mint minden államrezonnak – annak is voltak haszonélvezői, helyeselhető intézkedései, pozitív eredményei. Bibó szerint a demokrácia lényege az, hogy mindenkinek biztosítsa a jó élet feltételeit. Mi meg azt vesszük észre, hogy két életpálya közül választhatunk: vagy tömegemberré válunk, vagy pártemberré. A kettő között persze van átjárás, de egyik létformáról sem alkothatunk hízelgő képet. Az előbbi tudatlan és érzéketlen a jó élet iránt, ezért értéktelen, talmi, az utóbbi törekvései pedig a hatalmi logikában bicsaklanak meg. Független emberre sem a tömegnek, sem a pártoknak nincs szükségük. A tömeg nem ismeri a függetlenséget, mert titokban arra vágyik, hogy becsapják; a pártok ismerik a függetlenséget, tőle rettegnek leginkább, attól, hogy leleplezi álnokságukat, fölfejti fondorlatukat. Nem a tömeg előtt, hiszen a tömeg magányos, hanem a többi párt előtt, a többi párt tömegei előtt.
Ahhoz, hogy a költészet e kettőn felül tudjon emelkedni, ellent kell mondania mind a piac, mind a tömegkultúra logikájának. Nagyjából erre jutottam, mikor utoljára szorítottam kezet Attilával. Két órám maradt a gép indulásáig. Vackolódom a taxi hátsó ülésén, lassan elhagyom szállásom utcáját. A sofőr visszapillantó tükréből még homályosan látom, amint Attila a kerítés előtt integet. Mit látok? Ahhoz, hogy történelemmé váljék, előbb összefüggő történetsorrá kellene mindannak fölfejlődnie, ami velem Vietnamban megesett. Utazássá is így lényegülne át, hiszen történelem nélkül nincsen utazás, csak turizmus. Semprun A nagy utazásban írja, hogy „embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél”. Ahhoz, hogy embereket ismerhessek meg, előbb a saját történeteimet kell tudnom. Lám, az agyam önmaga körül forog, akár egy végtelen havazás.
Lesz-e még történelem az életünkből? Teremt-e még valakiben költészetet néhány egymás alá írt, okos verssor? Ahogy fölemelkedik a gép, én is kibújok a trópusi éj melegéből. Redőtlen fedélzeti hűvös ölelget. Dúdolom a dallamot magamban. „A csitári hegyek alatt / régen leesett a hó. / Azt hallottam, kisangyalom, / véled esett el a ló.”
Ferihegyen régen leesett a hó.
Ez a mű a 'Virágvasárnapi zsákbanfutás' című kötetben található meg.