Metróról villamosra
Vörösbor folyt fehér ruhádra,
szemed a fakó holdra téved:
cigarettával hadonászva
kiégetted a mindenséget.
Öklébe szorít világváros,
ujjnyi házsorok közt lapítasz.
Hajadra szentelt eső szálldos,
megzabolázod szitkaidat.
Mellőzött bűneidet bánod,
eltékozoltad vétkeidet.
Amid van, aprópénzre váltod:
gyalázol dogmát, koldus hitet.
Miféle puttós szentségeket
rugdostál bambán, képzelt daccal?
Ütőér dagadt, düh szétvetett,
mégsem árthattál akarattal.
Kiporciózott adagokat
veszel be versből tonnaszámra!
Kétbalkezes barátság fogad,
emlékeiddel parolázna.
Látod, vértanúid sincsenek,
dobpergős kivégzések helyett
kapaszkodókként cirógatják
nyakadat akasztókötelek.
Nem lehet itt már vétkezni sem,
szikár gerinccel menetelni
vesztőhely felé, már nem, hiszen
újságok ostromgyűrűiben,
táskádban kucorog új könyved,
metróról villamosra viszed,
bele se lapoztál még, többet
rántod elő pénztárcád; inged
zsebében kivérzett toll szárad,
mobiltelefont szegeznek rád,
frissen lehúzott borostádat
ebédre, íme, feltálalnák,
megfőznék szépen, mint a mákot,
karácsonyi tortákba tömnék. –
Császárnak, Istennek is áldozz,
le ne igázzon dőre önkény!
Vihar zúg éjjel ablakodban.
A reggelek a legrosszabbak.
Korán kelsz, matatsz vontatottan,
rendbontó álmod egyre aggaszt.
Megvágod magad, szád szisszenne,
sebed, a nap előpiroslik,
csorba villám nyit, már kifenve
hegybe, völgybe törölt zsilettje.
Ez a mű a 'Hazáig látni' című kötetben található meg.