Adria
Így nem beszélhet ember,
csak a tenger,
a tenger.
Hívhatnám Európának,
de hiszen annak hívtam, amikor mindegy volt:
odakozmált háborúhoz gyúrják-e tésztának,
vagy lakodalmi vőfélyboka
dagasztja egész éjszaka!
Ma sírni járok ide.
Sóval tömködöm be a szemem helyét,
mert bár mindenről értesít az óraketyegés,
nem szabad beleszédülnöm
a cuppogó talpú, gumicsizmás rabok
örök körsétájába,
ahol hajdan szirének centrifugázták ki hangjukat.
Ilyenkor kiállok az erkélyre,
és elhiszem, egyszer még magamban is
gyönyörködni tudok,
nemcsak a himbálódzásban,
a folytonos egyensúlyvesztésben,
ami sűrű szövésű árbocsorokkal
dörzsöli dombosra az eget,
hólyagosra a hold izmos vádliját.
A kezemben bögrét tartok,
mint mindig, ha megérkezem valahová.
Nem emlékszem,
tejet iszom-e, sört-e,
de ahány arc tükröződött benne,
most mind kirajzolódik:
pohárfenék-,
tengerfenék-ikon,
mégis én látszom mindegyik fénytörésben,
a szemétlapátról kiszórt madarakkal,
mint Krisztus egyetlen dublőre.
Tenger, tenger, tenger – – –
mélázó szünetjel,
sorsom fölött töpreng, toporog,
előtte születésem,
mögötte halálom,
elfolyt gondolatjel egy beigazított sírkő
táguló évszámai között –
Ez a mű a 'Rádnyitva ablak, ajtó' című kötetben található meg.